Tehát: megy a nő, rohanna is, ha nem tartana attól, hogy porig alázza magát, amint kifordul alóla a tizenkét centis cipősarok, és ő bájtalanul elvágódik a bevásárlóközpont fényes burkolatán. Rohan, mert késésben van egy interjúról, egy találkozóról, akárhonnan. Belövi magának a hátsó kijáratot, ahonnan percek alatt odaér, ahová indult, és célirányosan arra tart. Nem néz se jobbra, se balra, csak arra figyel, hogy baleset nélkül megússza a menetet a tizenkét centis sarkokon, meg hogy ne menjen neki senkinek.
És akkor valami történik. Ugyan kizárta magából a külvilágot, oda sem néz a kirakatok kínálatára, és mégis, valami zavaró kezd beszivárogni a tudatába. Úgy érzi, mintha egy ismeretlen csábító próbálná őt a befolyása alá vonni. Már konkrét tüneteket is észlel: például, megjelenik a gondolataiban egy narancssárga mokaszin. De miért pont az? És hogyan tolult a gondolataiba máris egy narancsszínű női táska?
Futó pillantást vet az egyik kirakatra, és a szeme sarkából észlel valami narancssárgát. Talán egy táskát?
Aztán végre kijut a fényesen kivilágított központból, ki az esőre, és megfogadja, hogy visszafelé biztosan nem megy át az áruházon, inkább bőrig ázik (mert az esernyőt hol másutt tartaná, mint a kocsijában), és el is felejti a narancsszínű látomást.
Legalábbis egy időre. Az interjú során (egyszer, mindössze egyszer!) bevillan neki, hogy milyen kényelmes lehet egy narancssárga mokaszin, és milyen jól menne a farmerhoz.
Dolga végeztével visszaindul a kocsijához. Mivel esik az eső, nem akar bőrig ázni, meg aztán a tűsarok csúszik a nedves aszfalton. Tehát újfent át kell mennie a bevásárlóközponton. Amikor belép, kezdi úgy érezni, hogy megzavarodik. Mintha minden kirakat életre kelt volna, és mintha mindegyik narancssárga cipőket kínálna. Amint halad a célja felé, hirtelen hangokat is hall: Vegyél meg, ne hagyj itt! Legalább próbálj fel! Nyugtázza, hogy nyilvánvalóan megbolondult, és megnézi magát egy kirakatban: vajon látszik-e rajta, hogy ezekben a pillanatokban kezd kitörni rajta a skizofrénia? Ám a tükörképe helyett egy pár cipővel kell szemeznie. Egy pár lapos, narancssárga mokaszinnal. Gyönyörű, puha topán, hősünk szinte az üvegen át is érzi a bőr illatát, és már tisztán látja, milyen jól állna a farmerjához.
Skizofréniája múlóban, már nem hallja a hangokat, de bemegy az üzletbe. Fel kell próbálnia a cipőt. Muszáj. Legalább érezze, milyen puha benne a járás. És lőn. Ott díszeleg a lábán élete legkényelmesebb cipője. Illetve még nem az övé. De az lesz, tiszta sor. Nem szabad otthagyni. Ráadásul Akció címke fityeg rajta, ámbár hősnőnk elboruló tudatában még felrémlik, hogy ez az akciós ár így is meghökkentően magas, és cipő helyett inkább be kellene vásárolni a hétvégi élelmiszereket. Aztán valóban elborul a tudata. Már nem viaskodik magában: kell ez nekem?, hanem dönt. A parkoló felé már vele tart a narancsszínű topán is.
Amikor rátör a bűntudat, bólint: egyértelműen az utcai parkolóórák a felelősek iménti, boltkóros cselekedetéért. Elhatározza, hogy legközelebb az utcán fog parkolni, mert még mindig olcsóbb, ha a túllépett parkolási idő miatt büntetést kell fizetnie. Nagyon ésszerű döntés, érzi, hogy végre felnőtté vált, aki képes volt felelős döntést hozni.
Aztán legközelebb újra elbizonytalanodik. Utálja a büntetőcédulákat. Inkább beáll a bevásárlóközpont parkolójába. És megfogadja: oda sem néz a kirakatokra