Ünnepély melegítõben

nlc | 2005. Szeptember 12.
– Biztos elaludtak. El szoktak… Legfeljebb picit késõbb kezdünk – pillant órájára mosolyogva a tanító néni. Süt a nap Fájban. Eldugott falu Fáj, valahol Északkelet-Magyarországon. Háromszázhuszonhatan laknak itt.

A hét témája a Nők Lapjában:
Becsöngettek

Az első nap. Mindig más. Mindig fontos valamiért. Szeptember elsején másfélmillió diák indult egy új tanévbe: ki a legelsőbe, ki a sokadikba. Ki sírva, ki nevetve. Ki tudásvággyal, ki azt sem tudja, miért. Ki csillogó számítógépek közé – jóllakottan, ki kopott termekbe – éhesen. Ki sehogy…
De aki elindult, annak megint itt egy kezdet. És hogy milyen lesz a folytatás? Kellenek hozzá szülők, tanárok és még sokan mások…
 
Az összeállítást készítették:
Kertész Gábor, Mihalicz Csilla, Dobray Sarolta, Kégl Ágnes

További írások:

• Pillangóból Enikő»

• “Kell az a fal, csak legyen átjárás rajta”»

• Nemzetek közt»

Több mint kilencven százalékuk roma származású. A munkanélküliség majdnem százszázalékos.

2005. szeptember 1., 8. 28. A kisbolt falára ragasztott értesítés szerint két perc múlva tanévnyitó ünnepély. Lassan, ritkásan tűnnek fel az alsósok a földút végén, ki melegítőben, papucsban, ki ünneplőben, ki fodros báli ruhában… Némelyek egyedül, mások szülővel ballagnak az „Általános Iskola” feliratú ház felé.

– Tanító néni, én nem tanútam meg a verset, mer’ Miskolcra kellett menni! – kiáltja egy maszatos arcú kislány, és már masíroz is befelé a szűkös szolgálati lakásba. Ez most maga az iskola: két, szobákból kialakított „tanterem”.
– Kicsit zűrösek ezek az évnyitók – mentegetődzik Czimbalmos Krisztina, a tanítónő. – Ha mindenki megérkezik, nem biztos, hogy beférünk. Negyvenhét gyerek, a szülőkkel. Persze, ha eljönnek egyáltalán… Viszont, ha minden igaz, másfél hónap, és kész az új terem!– mutat reménykedve a mellettünk folyó építkezésre. Kilenc éve van a falunak újra saját általános iskolája: sok a gyerek, minden családban legalább négy, de a hét sem ritka. A felsősök Szemerére járnak, itt, Fájon most délelőttönként a másodikosok és a negyedikesek tanulnak Krisztinával, aki ilyenkor az egybenyíló két „terem” között ingázik. Délután ugyanez ismétlődik az elsősökkel és a harmadikosokkal.

– Tanító néni, abból a csapból víz is jön? – kérdezi most fellelkesülve egy pici fiú, hatalmas, barna szemekkel, ahogy meglátja a szintén még csak épülő vizesblokkot. Krisztina örömmel magyarázza, ha kész lesz, a gyerekeknek nem kell többé az udvar végében lévő kerti vécét használniuk.
Mindjárt kilenc óra. Lassan megtelik a ház. A többség boldogan jelenti ki, mennyire várta, hogy végre elkezdődjön az iskola.
– Mert itt jobb lenni, mint otthon, meg játszani is jobban lehet. Meg tanulni! – vágnak egymás szavába a nagyobbak. Legtöbben azt mondják, az írás meg az olvasás a legjobb az egészben.

Az elsősök tizenkilencen vannak, tizennégyüknek ez életük első iskolásnapja. Ők leginkább a kezüket tördelik, úgy suttogják: nem izgulnak. Látták eleget, milyen is ez: legalább két testvérük jár vagy járt már ide. Öten most másodjára elsősök. A gyerekek közül sokan betegesek: van, aki nem tudta bepótolni a hiányzásokat. Ricsi is évet ismétel, ahogy Krisztina mondja, a „szülők kérésére”. Alig járt erre tavaly.

– Hát… Jártam inkább gombázni – magyarázza. – Eladni a gombát, meg ilyesmi. Vettem belőle csokikat is… – A kérdésre, hogy anyukája mit szól ehhez, csak a vállát vonogatja: semmit. Hogy mitől függ, éppen jön-e iskolába, azt feleli, ha álmos, akkor nem kel fel. Ma reggel viszont elhatározta, mostantól rendesen jár majd, és jövőre végre másodikos lesz…

A témához kapcsolódó további írásokat olvashatsz a Nők Lapja szeptember 14-én megjelenő 37-es számában!

Exit mobile version