„Vágytam egy ideálra, aki nincs”

Miért pont én? A depresszió szorításában címmel most megírta az elmúlt éveket – egy rosszul végződött szerelem és a nyomában járt depresszió történetét.

– Meggyógyultál?

– A depresszió esetében, ha három évig tünetmentes a beteg, akkor szoktak úgynevezett altatott állapotról beszélni, ami azt jelenti, lehet, hogy soha nem jön elő, de az is lehet, hogy holnapután igen. Ezt lehet kontrollálni, együtt lehet vele élni, de mindenekelőtt tudni kell róla. Fogjuk rá, hogy jól vagyok, pontosabban: nem vagyok rosszul! Most éppen. Bizonyos dolgokkal csínján kell bánnom, például az alkohollal, a kávéval, különböző ajzószerekkel.

– És csínján bánsz?

– Igyekszem. Van, amikor jobban sikerül, van, amikor kevésbé. Nagyon hiszek a kettős terápiában: tehát a gyógyszer mellett a pszichoterápiában is, ahol elmondhatom: az a problémám, hogy csúnyán nézett rám a kalauz, ettől azt hittem, hogy kövér vagyok, és ronda. Van, aki azt mondja, neki erre nincs ideje, bekapkodja a „boldogságpiruláit” –antidepresszívumait –, és kész. Persze könnyű nekem, mert megengedhetem magamnak, hogy magánpszichiáterhez járjak. Az ambulanciákon úgy hét perc jut egy-egy betegre, holott azt mondják, egy depressziós legalább harminc perces terápiát igényel alkalmanként. Nem mindegy, kihez jár az ember. Nekem például azt javasolták a kilencvenes évek végén: nőhöz menjek. Ugyanis a depresszióm és a problémáim kilencven százaléka a női szerepemmel való konfliktusos kapcsolatomról szól. Ezenkívül olyan emberhez kellett mennem, aki finom átmenet egy intellektuális, nyitott, megengedő és egy kemény orvos között. Anyám helyett anyám.





– Mióta tudod, hogy a női szerepeddel van gondod?

– A kilencvenes évek eleje óta, azóta, hogy nem vállalhattam gyereket. Olyan házasságban éltem, amelyben a férjemnek az volt az egyetlen kérése hozzám, hogy ne akarjak tőle gyereket, mert neki már van kettő, akiket miattam hagyott el. Nagyon szerettem volna ezt a kapcsolatot megtartani. Azt gondoltam, ha az ígéretemhez tartom magam, együtt maradunk. Végül gyerekem nem lett, és a házasságomat sem sikerült megőrizni.

– Ettől lettél depressziós?

– Azt hiszem, annak sosincs egyetlen oka. Negyven év felett már nem elegáns, ha valaki a szüleit hibáztatja a nyomoráért. De tény, hogy én nagyon fiatal szülők gyermekeként fogantam meg. A szüleim a születésem előtti hónapokban csiszolódtak össze. A papám, akire hasonlítok, impulzív, vehemens és nagyon mulatós ember volt akkoriban, sokszor hagyta magára a mamámat. Sokáig az édesapám szüleinél éltek. Akkor még nem volt gyes, hat hét után a mamám visszament dolgozni, és otthagyott a nagyanyámnak, aki érte nem lelkesedett, értem viszont igen. És én mindkettőnek meg akartam felelni. Később, mivel az édesapám külügyi szolgálatban dolgozott, három-négy-ötévente szedtük a sátorfánkat és odébbálltunk. Így sehol sem tudtam gyökeret ereszteni. Nem is volt szabad túl szoros kapcsolatot tartani a helyiekkel. Reggel jött értem a sofőr, bevitt az iskolába, délután értem jött. Ha valakihez el akartam menni, játszani, azt be



kellett jelenteni a követségen. Talán nem csoda, hogy tizennyolc évesen férjhez mentem egy húsz évvel idősebb emberhez, ő volt az első férfi az életemben. A viharos szerelmi ügyekkel teli kamaszkort így az első válásom utáni nyolc évben éltem meg. Az egyetemista éveim alatt pénzt is kerestem. Egyrészt tehát érett, komoly felnőttként éltem, másfelől – végre szabadon – mint egy tomboló kamasz. A vége felé már kezdtem azt gondolni, hogy sosem fogok párt találni, mert olyan kapcsolataim voltak, mint általában az agglegény típusú férfiaknak: oké, jöjjön föl, legyen meg a pásztoróra, de aztán menjen.

– Mondják, nagy skalpgyűjtő voltál.

– A Bika jegyében születettek imádják az életet: enni, inni, szeretkezni, utazni, szórni a pénzt. Ismert emberek voltak a partnereim – mivel a rádióban és a televízióban dolgoztam, abban a körben találtam partnereket. A skalpgyűjtéssel egyébként az ember önigazolást keres.

A teljes cikk a 37. heti, szeptember 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.