Tavaly áprilisban már pedzegetted egy Nők Lapja-interjúban, hogy alakul valami de konkrétan még semmit sem tudtunk.
Amikor hazajöttem a kubai forgatásról, már tudtam, hogy otthagytam a szívemet, és vissza kell érte mennem. Egy hónap alatt le is szerveztem az újabb kiutazást.
Úgy tűnik, egy pillanat alatt ütött be a szerelem.
Miért kellene mindig sablonok szerint működni? Valami kialakul, szép lassan elkezdünk járni, aztán három év múlva megkérik a kezemet? Nem akartam ezt a hagyományt követni. Valami történt Kubában. Megláttuk egymást, és olyan varázs fogott el bennünket, amikor elkezdtünk beszélgetni, hogy látszott: ennek nem lehet vége. Nem választhat el se távolság, se kulturális különbség. Amikor visszamentem, együtt voltunk két hétig. Ekkor már menthetetlenek voltunk.
Még soha nem fordult elő hasonló az életemben. Tényleg nem vagyok egy szédült tyúk: már tizenhat évesen tudtam, mit akarok elérni. Azóta is előrelátóan gondolkodom. Nem vagyok álmodozós, fellegekben járó típus. De azért ebben a történetben is tetten érhető a racionalitás: tavaly márciusban elhatároztam, hogy visszamegyek Kubába, és ezzel a fiúval akarok lenni. Elég sok akadályt kellett legyőznünk. Három hónapig viaskodtunk a hatóságokkal, hogy aztán el tudjon jönni Magyarországra. Amikor itt volt, a barátaim azt jósolták: nem fog haza menni. Én viszont nem nagyon bíztam ebben. Annyira szereti a családját, és annyira erős kötelék fűzi őket össze! Teljesen más a családmodell, mint nálunk.
Mi volt a legsúlyosabb akadály?
Mindenképpen az engedélyek megszerzése. Egy kalap alá veszik a kubaiakat, és mindenkit úgy állítanak be, mint menekült. Nehéz volt elhitetni a hivatalnokokkal, hogy másról van szó. Hosszan kellett bizonygatnia, hogy ez nem egy érdekkapcsolat. Előfordult, hogy kifakadt: nézzék már meg ezt a nőt, olyan, akit nem lehet szeretni? Két állása volt Kubában; nem egy elveszett ember, aki az utcán tengette az életét. A szülei is jól szituáltak, mindketten dolgoznak. Ez Kubában nagy szó. Ennek ellenére, nagyon csúnyán a fejéhez vágtak dolgokat, amiket nem kellett volna.
Akik szeretnek, nagyon örültek. Drukkoltak, hogy összejöjjön minden, mert látták, hogy boldog vagyok. De visszahallottam szörnyű, meredek dolgokat is, például, hogy biztosan kihasznál anyagilag. Érezhető volt a rosszindulat. Én pedig elég érzékeny típus vagyok. Azon gondolkodtam, miért csinálják ezt velünk: változik ettől valami az életükben? Boldogabbak lesznek? Mindegy is, mert az idő minket fog igazolni.
Fontos, hogy Kubában találtál Albertora?
Teljesen mindegy, hol találtam rá. Az itt élő kubai barátnőm minden honfitársát isteníti, de ÉN ott is találkoztam rossz emberekkel, mint ahogy jókkal is. Ő volt az, akit meg kellett találnom. És minden nap el is mondjuk egymásnak: milyen jó, hogy ez sikerült. Érzelmileg, lelkileg, mindenhogyan két összeillő ember vagyunk. Lehetne francia vagy kolumbiai: annyira nem ez számít. Csakis az emberség, a gondolkodás, a lelkivilág. És ebben nagyon passzolunk. Innentől kezdve nem érdekel, ki mit mond.
Csendes típus, nagyon sok szeretet van benne, imádja a gyerekeket, igazi családszerető ember Repülök a boldogságtól! Mellette nincsenek gátlásaim. A korábbi kapcsolataimban próbáltak elnyomni, vagy mindig volt valami, ami zavart, esetleg hiányzott. Az is előfordult, hogy kihasználtak. És nem éreztem, hogy minden a helyén van, hogy hosszú távon is tudna működni a kapcsolat. Soha nem kaptam meg, amire vágytam. Vele viszont megérkezett a harmónia.
A teljes cikk a 37. heti, szeptember 14-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.