Ketten neveljük…

A hét témája a Nők Lapjában: Ketten szeretjük Tudjuk: férfiasan tökéletes. De azért nem magától lett ilyen. Miattunk. Mert mi szeretjük, féltjük, neveljük, elengedjük, meghódítjuk, rábírjuk, hogy meghódoljon. Nagymamák, anyák, feleségek, lányok és unokák mindezt másképpen tesszük, csak a lényeg ugyanaz. A nagyi kedvence, az anyja nevelése, papucsférj, lányos apa. Utánuk leginkább három pontot látunk. Persze, hogy nem csak így festhet a fiúk, férfiak kapcsolata a velük, mellettük élő nőkkel. A nagymamával, anyával, nagynénivel, feleséggel, társsal, lánygyerekkel. Ez esetben mindjárt kettőjükkel, hogy kiderüljön, mennyire más érzelmi csatornákat nyit meg egy másik ember, egy másik kapcsolat. További írások: • Ketten szeretjük…» • “Ha te nem lennél mellettem, már nem is élnék!”» • Ákos, Hegi és Gizi» Az összeállítást készítette: Hulej Emese, Szalóczy Ibolya

 “Ne hagyjátok a gyerekeket…!” – ezt kérte a már nagybeteg apa a nővérétől és a húgától, hát összeülnek a sógornők, hogyan legyen tovább. Az apa egyik lánytestvére özvegyasszony, odaköltözik a családhoz, segít nevelni a három gyereket. A másik lánytestvér pedig magához veszi a féléves legkisebbet. Neki meg a férjének már húszéves nagyfia van, jól ellesz a kicsi náluk.

– Mamus és Papus. Így hívtam őket, édesanyámat pedig édesanyámnak, természetesen – meséli Karcsi bácsi, a történetben szereplő legkisebb fiú. – Az iskoláztatásunkat mindig édesanyám intézte, hiszen tanult asszony volt, és sikerült mindig jó helyekre íratnia minket. Református bentlakásos iskolába jártunk, előbb Budaörsre, aztán a Lónyay utcába. Minden másban Mamusék döntöttek. A család a háború végén összekerült, a bombázások után mind együtt laktunk, de én akkor is Mamusékhoz tartoztam. Nem kell érzelmi viharokra, vitákra gondolni, akkoriban a szülők örültek, ha eltartották a gyereküket, az oktatásba sem folytak bele ennyire, szerencsére az iskolák megtették a magukét. Szegények voltunk, élni kellett,



és édesanyám, Mamus, meg Klári néni segíteni akartak egymáson. Ez a szellem vezérelte őket, ez így volt természetes és így volt jó. Jó természetű emberek voltak mindannyian, azt hiszem, ez a lényege mindennek. Kevesebbet beszéltek a dolgokról, de megtették, amit kellett. Persze mamusékhoz jobban ragaszkodtam mindig, de ez érthető. Ők adták a törődést, a biztonságot, mindent, ami a hétköznapokhoz kell. De édesanyámtól is fontos dolgot kaptam: az ambíciót, a lehetőséget a tanulásra. Amikor megnősültem, megbeszéltem a feleségemmel, hogy Mamusékat magunkhoz vesszük. Jó néhány évig éltünk együtt, a fiunkat unokaként szerették. Fiuk helyett fiuk voltam, hiszen az édes gyerekük 1939-ben külföldre ment, nem találkoztak többé, csak leveleztek. Mamus kilencvennyolc évig élt…

A témáról bővebbet a Nők Lapja szeptember 28-án megjelenő 39-es számában olvashatsz!