Színészvérét nem tudja megtagadni. Pityókás matrózként görnyed, karjait himbálja. Szájának bal sarka füléig szalad profi bohóc a csaj. A stáb derül, aztán fegyelmezik őt: hozza csak a sztárfazont!
Nőnek néztek Téged mondom másnapi randinkon. A Vas utca sarkán egy pasas kis híján autó alá lép, úgy bámulja.
A Színművészeti Egyetemen készülünk múltidézésre. Előbb beugrunk a szomszédos optikushoz. Szonja kedvenc napszemüvege valamiképp a lába alá került. Ki kellene egyengetni. Az optikus munkálkodik,
a színésznő magyaráz: unja már, hogy folyton a végzet asszonyát látják benne, vagy az ábrándos naivát. Tudja persze, kék szemű szőkesége sokakat megvezet.
Van munka a szemüvegével. Négyszer-ötször próbálja fel, újra meg újra lecsúszik orráról a keret, ha lefelé biccent.
Talán a fejed ment össze tűnődöm.
Nevet.
Ne nézz többet a lábad elé javaslom.
Úgy könnyű pofára esni.
A színművészeti portáján be kell mutatnom. Az őrszemélyzet ismerősnek találja a nevét. Felengednek a nyári szünet utolsó napjait élő, üresen kongó tanintézetbe. Megviselt vakolat, szűk lépcsőfordulók. Szonja a diplomaosztó óta nem járt az épületben. Nyomvadász kopó izgatottságával suhan a régi ösvényeken. A termek keskeny folyosókról nyílnak. Volt osztályukból elbontották a színpadot. Feketére festve a padló, plafon, falak. Nyitogatjuk a szomszédos ajtókat: sötétbe vonták az összes termet. Kompakt kis ravatalozókban oktatják manapság a színészet mesterségét.
Végül is vonja meg a vállát, jogos.
Jön a tanulmányi osztály, könyvtár a munkatársak ismerősként köszöntik. Mindjárt említik, jó lenne, ha visszajuttatná a Chicago szövegkönyvét, partitúráját. Szonja megszeppen tőle is lenyúlták. Nyugtatom: volt rendezőhallgatóként tizenöt éve lógok egy Sztanyiszlavszkij sorozattal. Türelmesek.
Diplomadolgozata után kutatva bogarászunk a katalógusszekrényben. Az apró kártyákon nevek sora: ismert, és a színházi hátország homályában megmaradt egykori hallgatók. Úgy tetszik, volt köztük, aki látta sorsát a jövőben. A műsorvezetőként ma már kettős életet élő, autóbaleseteiről is elhíresült színész adta szakdolgozata címéül: Színész és az alkohol.
Szonja tanulmányának fejléce tudós látásmódot feltételez: Léteznek-e még színészi szerepkörök? Belelapozok.
A főiskola első két évét hátul, a szekrényhez lapulva, figyeléssel töltöttem. Szőke lány, csöndes mosolygós, szoprán. Biztosan naiva. A rám vonatkozó tanterv az volt, hogy engem találjunk ki. Mi van? Én ki vagyok találva, ilyen is vagyok, meg olyan is, mint bármely másik ember.
Másutt arról értekezik, a színész dolga, hogy saját természeti adottságain felül minden eljátszandó szerepet belső intelligenciájával, élettapasztalatával megoldjon.
Akit nem szeretnek, az persze lehet akármilyen tehetséges, jó külsejű, rátermett. Mind felesleges. Mostanában úgy tűnik, hogy minden a személyes kapcsolatokon és érzelmeken múlik. Kényelmes-e a színésszel a munka, hallgat-e a rendezőre, alázatos-e. A szakmai mérce kizárólag ezután következik.
Portrénk folytatását a Nők Lapja Évszakok októberi számában olvashatja el.