A lány, aki a hegyre ment fel

Hulej Emese

– Tudtuk, a jó idő nem tart sokáig, kevés időnk van a csúcstámadásra. Ezért a kettes táborból egyenesen a négyeshez indultunk. De nem jutottunk el nyolcezer méterig, mert rettenetes idő lett, hamarabb letáboroztunk. Másfél óráig tartott, míg pokoli fájdalmak közt visszatért az élet a lábamba, és örültem, hogy egyáltalán visszaértem. Amíg elfagyott ujjaimat dörzsöltem, melegítettem, a fiúk elkészítették a levest. Késő volt, mire mindennel végeztünk, hajnali kettőkor pedig indulnunk kellett. A cipőm nem is száradt ki rendesen, ezért másnap hajnali háromkor vissza kellett fordulnom, annyira fázott a lábam. Három óra volt még a napfelkeltéig, éreztem, az túl sok… Visszamentem a sátorhoz, és megvártam, amíg kisütött a nap. Nyolcezer méteren óriási volt a szél, láttam, ahogy a többiek küzdenek a mellig érő hóban. Ők ott akadtak el. Nyolcezer méternél az a hatszáz méter a csúcsig olyan, mintha a karodat nyújtanád ki. Nehéz ám úgy dönteni, hogy visszafordulok, kész, vége. Pedig tudja mindenki, hogy a balesetek kilencvennyolc százaléka lefelé történik. És az is tudható, hogy a K2-n harmincszázalékos a halálozási arány. Ezt mind tudod és… döntesz.

Érdekes ilyen történetet hallgatni akaratról, küzdelemről, arról, hogyan jut el az ember a Karakorum-Himalájában teljesítőképessége határáig, miközben tőlünk néhány méterre emberek parkolóórákon és lassúnak ítélt gyalogosokon töltik ki a mérgüket. A lányt, aki a hegyekről beszél, ez nem zavarja. Már rég nem dühöng, ha bennragad egy dugóban, mert szerinte az ember nemcsak visz valamit azokra a nagy hegyekre, de el is hoz onnan jócskán. Elhozza a nyugalmat, a türelmet, a képességet, hogy a fontos dolgokra figyeljen. Elhoz magával egy kis darab, de neki éppen elegendő szabadságot.

Az örökmozgó

Nem mondható, hogy gyerekként a hegymászásról álmodott, de a sport élete fő része lett. Mozgás, erő, önállóság, akarat. Makacsság, teszi hozzá, bólogatva. A szülőknek elég volt annyi, hogy a lányok sportolnak (a húga a snowboard magyar bajnoka!), nem erőltettek semmit. Amikor a lányuk két hónap után azt mondta, neki ez a szertorna nem tetszik, az apa csak ahhoz ragaszkodott, hogy menjen oda az edzőhöz, és mondja meg: többet nem jön. Nyolc év műkorcsolya következett, aztán atlétika, síelés, a Testnevelési Egyetem. Az akkor már hegymászó évfolyamtársak vitték magukkal előbb sziklát mászni, majd az első magas hegyre, az Elbruszra, a Kaukázusba.

Csollány Katalin egyike azon kevés női hegymászónak, akik nyolcezer méterig jutottak. Egészen pontosan megmászta a Himalájában a Gasherbrum II 8035 méteres csúcsát, és most is eljutott nyolcezer méterig. Pedig a női statisztika a K2-n rettenetes: öt nő mászta meg, közülük hárman lefelé jövet meghaltak…

A teljes cikk a 40. heti, október 5-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.