De hiszen nem is annyira mások…!

Hulej Emese | 2005. Október 12.
Vannak emberek, akik sérülten születtek, vagy azzá lettek, és birtokukba veszik a zenét, mert az mindenkié. Van klipjük, lemezük, számos meghívásuk, egyre több rajongójuk.







Gáspár Judit és Szekeres Csaba
Van egy film, róluk szóló, értelemig, érzelemig ható.

Díszbemutató az Urániában. Kint ömlik az eső, de akik erre a filmre kíváncsiak, azokat a rossz idő nem tartja otthon. Ennél nagyobb gondokhoz vannak szokva.

A cipőmben, emlékszem, tocsogott a víz, de ez csak a film elejéig érdekelt. Mert onnantól legtöbbször a könnyeim folytak. Hol sírástól, hol nevetéstől. Igen, nevetéstől. Mert végre olyan film született a sérült, akár halmozottan sérült emberekről, amelyen nevetni lehet. Ahol karakterek vannak, olyan erősek, hogy csak köréjük kell rendezni ezt-azt, és ők kiragyognak belőle. Kincskereső film ez a javából!

Egy együttesről szól a történet, létező együttesről. Ők a Nem adom fel!. Lassan sztárok lettek, mert a film után hívták őket kulturális, beszélgetős, reggeli műsorokba, írnak róluk, keresik őket, és egyre több a fellépésük.

Alkotótársak

– Nyolc éve készítjük a Duna Televízió Felelet az életnek című magazinjában a fogyatékos emberekről szóló filmjeinket – mondja Gáspár Judit szerkesztő. Szekeres Csabával, a film rendezőjével ők ketten alkotótársak és házastársak is. Két szép kisfiuk van. – Így jutottam el a Nem adom fel! együtteshez. Megnéztem egy próbát, és az első percekben nem éreztem, hogy különlegesre bukkantam volna. Egészen addig, míg meg nem jelent Doki, a film egyik főszereplője. Besétált, közölte, hogy most doktorált, és mint ilyen fontos embernek, véleményeznie kell a produkciót. Meghallgatta, értékelt, mindenkinek gratulált, ezután összecsukta hatalmas dossziéját, ismét felhívta a figyelmet friss diplomájára és távozott. Ekkor éreztem, hogy ezekkel az emberekkel valami nagyon érdekeset csinálhatunk. Elvittem Csabát egy koncertjükre, eleinte ő is tanácstalan volt. Azt láttuk, hogy nagyon izgalmas lehet velük dolgozni, de még nem tudtuk, hogyan lesz ebből film. Csaba abszolút filmes szemmel kezelte a munkát, történeteket, karaktereket keresett. Én a személyiségükből indultam ki. A film senkiben sem akar bűntudatot ébreszteni, és nem a sajnálatra épít. Sokan mondták, hogy fogyatékosok játsszák, de rólunk szól, és szerintem ez a lényeg. Mert, aki így érzi, az megérti, hogy a testi-lelki fogyatékosság nem változtatja meg az ember lényegét. Olyan, mint mi, csak nehezebb az élete. Ez a lényeg, aki erre rájön, az nem sajnálatból segít nekik, nem szánalomból adakozik kampányszerűen, hanem azért, mert így döntött. Akár pénzzel, akárcsak azzal, hogy alkalomadtán válaszol, ha megszólítják valahol.






– Rendes, történetet elmesélő játékfilmet akartunk készíteni ezekkel az emberekkel, ez az első pillanattól egyértelmű volt – mondja Szekeres Csaba. – A létező zenekarból indultunk ki, arról szól a mese, hogyan alakult meg. A valóság és az álom keveredik a cselekményben, és egy megvalósult álommá növi ki magát. Azt akartuk, hogy a néző ne legyen hálás önmagának, mert képes volt hatvan percet eltölteni egy fogyatékos embercsoport életéről szóló filmmel, hanem élvezze. Ne áldozatot hozzon, hanem szórakozzon! És közben, vagy utána gondolkodjon el, hogy ki a fogyatékos, és miért, és mit jelent az a szó, hogy élet. Éjszakákat törtem a fejem különféle forgatókönyveken, de egyik sem volt igazán jó. Amikor rájöttünk, hogy a legjobb helyzeteket a szereplők maguk hozzák létre, a dialógusokat senki sem képes úgy megírni, ahogy ők rögtönöznek, működni kezdett az egész. Mert miről szól az Álomturné? A felismerésről. Arról, hogy nézzünk más szemmel körül. Azok előtt se süssük le a tekintetünket, akik ijesztően mások! Mert nem is olyan ijesztőek, és nem is olyan mások.

Judit és Csaba még nem tudja, mi lesz a film sorsa. A Duna Televízió kétszer sugározta, még Kanadából is érdeklődtek utána. Az lenne jó, ha bejárhatnák az országot a filmmel, minden vetítés után koncerttel, így a nézők és a szereplők között olyan személyes kapcsolat jöhetne létre, mint amilyen miatt elkészült a film.

– Arra sajnos, nincs nagy esély, hogy komoly világkarriert fusson be az Álomturné – teszi hozzá Csaba –, mivel az igazán színvonalas fesztiválokra nem lehet videóra forgatott anyaggal jelentkezni. Ahhoz pedig, hogy celluloidra írjuk át a filmet, még hatmillió forintra lenne szükség. Csak az arányok kedvéért mondom, hogy az egészet két millióból készítettük.

A teljes cikk a 41. heti, október 12-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version