Aki szeretné tudni, hogyan készül a címlaptörténet, annak most elmesélem. Az újságíró elkezdi becserkészni az interjúalanyát, akinek mindig közbejön valami. Vészesen közeleg a leadási határidő, és még ott tartunk, hogy egyeztetünk. Ez nem lehet igaz! néznek rám szemrehányóan a szerkesztőségben. Ennyire sürgős? csodálkozik Dorottya, aki nem érti, minek ez a nagy sietség. Végre felvirrad a címlapfotózás napja, nincs mese, az nem maradhat el. Csak éppen csúsznak. Mire odaérek, abban a hitben, hogy befejezték a fotózást, még el sem kezdték. Megbeszéljük, hogy két óra múlva találkozunk valahol. Ez jól hangzik. A jelzett időben Dorottya telefonál: letört a körme, megadja a manikűrös címét, az lenne a legjobb, ha odamennék. Amíg rendbe hozzák a körmét, a mobil egy pillanatra sem jön le a füléről. Majd végtelenül nyugodtan közli, hogy mindjárt indul a gépe Stuttgartba. Onnét megy tovább Wroc³awba és Berlinbe a Phaedrával. Levegő után kapkodok, hogyan lesz ebből interjú?
Jössz velem a kocsimban, és útközben beszélgetünk. Készülj el a legrosszabbra.
Döbbentem nézem. Olyan nyugodt, mintha nem négy, hanem tizennégy órája lenne az indulásig. Zavartalanul vezet a csúcsforgalmi dugóban, közben mobilon intézkedik, hogy a párja, Széles László rendeljen taxit a repülőtérre, és készítse ki a bőröndjét. Tökéletesen ura a helyzetnek.
Kolumbia milyen volt?
Borzalmas. Gothár Péter rendezővel az ország talán legszegényebb részén forgattunk, ahová pár éve nem lehetett volna odamenni, a közállapotok miatt. Most is civilrendőr, egyenruhás rendőr, vezérezredes és nem tudom, ki mindenki kísérte az utunkat. Ráadásul ruhát sem tudtam váltani két napig, mert az Air France az összes csomagunkat elküldte a világ másik végébe. Úgy érkeztünk meg, hogy nem volt kameraállványunk. Még szerencse, hogy az operatőr végig a hóna alatt vitte a kamerát, én pedig bekészítettem a kistáskámba egy pótbugyit. Legalább alsóneműt válthattam, ha már két napig viseltem azt a cuccot, amiben odarepültem. Borzasztó ott a hőség. Negyven-akárhány fokos, plusz iszonyú magas a páratartalom. Kiteszed a lábad az utcára, és merő lucsok vagy.
Merre jártatok?
Hihetetlen helyeken. Forgattunk lakásokban, régi boltokban, kiskocsmákban, kuplerájban, Márquez szülőházában. A szegénység és a kosz, európai mértékkel elképzelhetetlen. Senki sem takarít. Viszont a kakasviadalok körül elképesztő a felhajtás. Teknőspáncélból faragott, hosszú karmokat erősítenek a kakasok csüdjére, amellyel az ügyesebb kiszúrja a másik szemét. Az egész hihetetlenül gusztustalan. A közönség pedig őrjöng, és dobálják befelé a rengeteg pesót. Otthon semmijük nincs, de kakasviadalra nem sajnálják a pénzt. Egyébként mindenki bűbájos, a gyerekek gyönyörűek, csak az életük nekünk szörnyűséges.
Másra számítottál?
Arra gondoltam, hogy nem akarom ezt látni. A valóságot. Abba a fantáziavilágba akarok visszalépni, amelyet a regény adott nekem. De ha ez a valóság, amit látok és ebből születik egy olyan könyv, amelytől az egész világ padlón van, akkor az a zsenialitás. Van egy mondat a regényben, azt írták ki arra a szerencsétlen, koszhadék kis múzeumra, az író szülőházára: Macondo nem egy hely. Macondo egy lelkiállapot, amely lehetővé teszi, hogy azt lássuk, amit akarunk, és úgy lássuk, ahogy akarjuk. Én azt láttam, amit Márquez írt meg döbbenetes láttató erővel: alakokat, házakat, vonatot, esőt, begóniát, növényzetet. A regényt ezért tartom csodálatosnak.
Őszintén szólva nem. Tizenkét órát forgattunk minden áldott nap. Nem volt velem sminkes, fodrász, öltöztető. Nem volt velem senki. Magam cipeltem a szutykos kis motyómat egyik helyről a másikba. Kisbuszból ki és be. Iszonyatos volt a hőség, egyszer majdnem elütött bennünket a vonat, elképesztő kalandokban volt részünk. Ezzel együtt sajnáltam volna, ha kimarad az életemből.
Holtfáradtan érkeztél haza, egyből a Phaedra pesti bemutatójára. A szerző, Tasnádi István ugyan rád írta a címszerepet, mégsem lehetett könnyű német színészekkel játszani, magyarul.
Piszok nehéz volt, mivel egy árva szót sem tudok németül. Utálom a kivetítőt is, most ez a divat egész Európában. A közönség azt nézi, nem a színészeket. Ami érthető is, hiszen a szöveg a mának íródott, muszáj elolvasni. A klasszikus drámából csupán a három főalak maradt meg.
Az öregedő Phaedra beleszeret vénecske férje, Thészeusz fiába, Hippolütoszba. Akinek viszont nem kell. Szinte minden nő retteg a változókortól. Attól, hogy már nem nézik nőnek. Sem a teste, sem a szerelme nem kell senkinek. Honnét tudsz ennyit erről a pokoli szenvedésről?
Engem még nem érint a menopauza kérdése, de hogy messze ne menjek, édesanyám majdnem belepusztult. A nagymamám viszont észre sem vette. Vannak, akik iszonyatosan szenvednek. Ezt az érzést még nem ismerem, de átélni tudom, mivel ez a dolgom, mint a színésznek. Az pedig kifejezetten dühít, ha úgy írnak erről a témáról, mintha nem is létezne. A darabban is elhangzik egy internetről leemelt, felháborítóan cinikus szöveg: Nem kell kólát inni, naponta kétszer tussolni kell, kicsi séta, egy kis tenisz, egy kis golf. Mondd ezt el egy nyolcadik kerületi asszonynak, aki majd megszakad egyébként is az életétől, hogy ne csinálj már ebből problémát, golfozz.
A teljes cikk a 41. heti, október 12-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.