“Nem megjelenni, segíteni szeretnék”

Hulej Emese | 2005. Október 12.
Szerény, halk, nagyon törékeny. Sólyom Erzsébet, a köztársasági elnök felesége, még ritka vendég a Sándor-palotában, ennél is szokatlanabb számára, hogy interjút ad, hogy fotózzák.




Így hát meg is állapodunk, hogy ez nem interjú. Egyszerűen csak – beszélgetés.

– A köztársasági elnök feleségéé „nem megírt szerep”. Lehet aktív, de dönthet úgy is, hogy háttérben marad. Vannak esetleg olyan emberek, olyan ügy, kisebbség, szervezet, amelyre szeretné a személyével is felhívni a figyelmet?

– Igen, a családok, a gyerekek ügyére. Azon belül is a nagycsaládokéra. Rendszeresen kapjuk a NOE, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete értesítőjét, régóta ismerem a munkájukat, rögtön rájuk gondoltam. Ők is keresték a kapcsolatot velem, már le is ültünk, megbeszéltünk több lehetőséget. Nem szeretem a formális dolgokat, igazi tennivalót szívesen vállalok, és náluk találok bőven. Jó volna igazán segíteni, hiszen ők a nyomor legmélyebb bugyraiba is belelátnak… És azt is szeretnénk, ha minél többen éreznék, milyen gazdag az élet ott, ahol több gyerek van. Mi is négyen voltunk testvérek, a gyerekeim is nagycsaládosok. Egyébként sokan megkeresnek, védnöknek, fővédnöknek kérnek, de egyfelől nem szeretnék sokkal kevesebb időt tölteni az unokákkal, a családdal, mint eddig, másfelől igyekszem kerülni az olyan helyzeteket, ahol csak megjelenni kell, de tenni nem sokat tudok.

– Látható, hogy kerüli a nyilvánosságot, amennyire csak lehet. Biztosan nem könnyű helytállni egy külföldi látogatáson, de azért felemelő is, ha az ember magas szinten képviselheti a hazáját.

– Ha nem volna felemelő, sokkal nehezebb lenne. Ebben is lehet gyakorlatot szerezni, bele lehet jönni, de tudom, hogy sosem fogom igazán jól érezni magam a hivatalos programokon. Az, hogy valaki szeret-e nyilvánosság előtt szerepelni, nem erény vagy gyarlóság, csakis személyiség kérdése. A férjemnek például ez nem okoz nehézséget, nagyon jó előadó volt már az egyetemen is. Azelőtt is elkísértem néha, mikor még az Alkotmánybíróság elnökeként utazott, és ott is voltak protokollrendezvények, de az nem ugyanez a szint. Ott nyugodtan megmaradhattam magánembernek, a férjem is inkább tudósnak.

– Hogyan sikerült az első látogatás Bécsben?

– Jól, hála Istennek. Bár az volt a lényeg, hogy a férjemnek jól sikerüljön, de az én szempontomból is probléma nélkül zajlott le minden.

– Tervezi-e, hogy aktívan részt vesz az ajándékok kiválasztásában, illetve a hozzánk érkező elnökfeleségek programjának kialakításában?

– Igen, mindenképpen. Már a bécsi látogatás előtt próbálkoztunk. Megkaptam az elnök feleségének életrajzát, olvastam, hogy iparművészeti főiskolát végzett, textil szakon. Ez megmozgatta a fantáziámat. Megkerestünk néhány gobelinművészt: olyan ajándékra gondoltam, amelynek, azon túl, hogy szép, van valami üzenete is.





– Olvastam az elnök úr életút-interjúját a Századvégben, abból kiderül, hogy nem volt könnyű életük. Esküvő után rögtön az NDK-ba kerültek, elképesztő körülmények közé. Nem erről álmodik egy fiatal lány, amikor férjhez megy. A fiuk is ott született, úgy emlékszem.


– Ott született, méghozzá úgy, hogy a férjemet szabályosan elzavarták a kórházból. Nagyon sokáig, húsz órán át vajúdtam egyedül, ráadásul akkor még nem tudtam németül sem. Ha arra gondolok, milyen csodálatos dolog ma az apás szülés, és az, hogy a babát rögtön az édesanyja mellére teszik! Emlékszem, amikor megszületett a kisfiam, volt ott egy orvostanhallgató-nő, aki ösztönösen odaadta nekem a babát, és nagyon megszidták érte. Ahol laktunk, nem volt fürdőszoba, melegvíz sem, egyetlen szobánk volt egy vaskályhával – ott nem lehetett egy újszülöttel megmaradni. Így én hazajöttem a gyerekkel az édesanyámékhoz.

– Azt is olvastam, hogy volt olyan, amikor hárman három helyen éltek.

– Igen, a fiam édesanyáméknál maradt, amikor már nem halaszthattam többet az egyetemen. Pestre jártam a bölcsészkarra, magyar-pszichológia szakra, de többet voltam Pécsett, mint az egyetemen. Hároméves volt a fiam, amikor az első lakást kaptuk, egy negyven négyzetméteres panelt. Nagyon boldogok voltunk, hogy végre együtt lehetünk! Abban az évben született a lányunk.

A teljes cikk a 41. heti, október 12-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version