Kedves Soma!
Mindent megtettem érte, mégsem becsül, mégsem szeret. Ugye, tízszer-százszor hallottuk már ezeket a mondatokat? A barátnőnktől, munkatársunktól, a szomszédunktól, tán már magunk is kiejtettük néhányszor.
Miért van ennyi zűr a szív körül? Miért nem elég, ha valaki őszintén ragaszkodik, ha fenntartás nélkül rajong a másikért? Vagy talán szeretni is okosan kell? Okosan szeretni? Nem feloldhatatlan az ellentmondás? Hiszen a szerelem elvarázsolt, bódult állapot.
Ugye, emlékszünk valamennyien, hogy ebben az “ideiglenes háborodottságban” mekkorákat lehet sétálni a zuhogó esőben, és hányszor lehet az ablakhoz pattanni, azt lesve, mikor jön már Ő?!
Mintha egy csőbe néznénk heteken, éveken át, és a cső végén nem volna más, csak a kedves képe. De ahogy ballag, szalad, fut az idő, egyre többet mocorog az Ész, és azt sugdossa a Szívnek: engedj szóhoz jutni! Különben bajba kerül ez a szerencsétlen. (Mármint mi.) Minden kapcsolat felborul, ha az egyik túl sokat ad, a másik pedig túl sokat kap. A túlzásba vitt szeretet mindkét félnek rossz!
A szerelem fénykorában, a “csőlátásos időszakban” biztosak vagyunk abban, hogy egyformák vagyunk, legalábbis hasonlóan gondolkodunk.
Azután szép lassan kiderül, hogy férfi és nő nagyon különböző. Például a férfiak könnyen megkülönböztetik a szerelmet a szextől. Este nyolckor önfeledten veszekednek, fél kilenckor szeretkezni akarnak. Jó férjnek, gondos apának tartják magukat, mert eltartják a családjukat, mert nem csalják meg a párjukat, de azt nemigen érzik, hogy néha jó volna virágot venni, megsimogatni a kedves haját, vagy azt mondani neki: jó veled, szeretlek. A nőknek sokkal fontosabb a lelki összhang, szeretnék a párjukat tökéletesen birtokolni, szívesen belekukkantanának a lelkükbe, az agyukba, és akkor élvezik igazán a szexet, ha szerelmesek.
Sok százezer pár tudja a választ. Ők nem akarják a társukat fölfalni, maguk alá gyűrni, átnevelni, a jegygyűrű nem börtönkulcs! Engedik, hogy a párjuk önmagát is megvalósítsa. És tudomásul veszik: az évek során a kedvesünk éppúgy változik, mint mi. Harmincévesen mi sem vagyunk azonosak húszesztendős önmagunkkal, ő sem reagálhat úgy minden rezdülésünkre, mint a szerelmünk hajnalán. Azok a párok, akiket boldognak látok magam körül, egytől egyig tudják (de legalább élik): csak abban a kapcsolatban kellemes az élet, ahol az okos szeretet királyol. Ahol Szív uraság felismeri, hogy Ész kisasszony nélkül nem boldogulhat.
cseppatengerben
Kedves “Cseppatengerben”!
Először is, hadd mondjam el neked: nagyon szépen írsz! Könnyedén, érzékenyen, képletesen! Bár nyilván nem azért írtál, hogy az írói vénádról hallj véleményt, de úgy gondolom, hogy fontos dolog az életben, hogy meg tudjuk egymást dicsérni. Nézz körbe a világban, az emberek sokkal többet kritizálják, szidalmazzák egymást, pedig nyilvánvalóan rengeteg a dicsérni való is!
Szóval, jó volt a leveledet elolvasni (többször is megtettem), nagyon izgalmas, gazdag, érzékeny ember lehetsz!
Hejj, komoly kérdések ezek! Magam is sokszor föltettem, végiggondoltam őket. Fiatalabb éveimben olyan elementáris erővel zúdítottam rá a férfiakra (fiúkra) a szeretni tudásom, vágyásom, rajongásom, hogy 90%-ban szinte pillanatokon belül el is menekültek előlem.
Sokat vívódtam azon, hogyan tanuljam meg “visszafogni” magam, és egyáltalán, mit jelent az, hogy “visszafogni”? Ma már egészen másként látok rá az akkori problémáimra. Elgondolkodtam azon is, hogy mindebből mennyi volt az én szerelmem, és mennyi a másiké? Mennyire tudtam másokra figyelni, és mennyire voltam magammal elfoglalva? Mert amikor belekerülünk egy kapcsolatba, a másikon keresztül is magunkat látjuk, nézzük, és azt áhítjuk, hogy ez a tükör minél izgalmasabb, vonzóbb, szebb legyen. Egymás és önmagunk “reális” meglátása hosszú folyamat.
Mindig visszakanyarodunk az alaphoz: önismeret. Mit miért teszek? Hogy jelennek meg cselekedeteimben a sérülések, elfojtások, kompenzálások? Vajon tényleg fontos volt számomra az a fiú, vagy csak “használtam” őt arra, hogy a női önértékelésem és önbizalmam gyarapítsam? Vajon tényleg neki akartam ennyire megmutatni magam, vagy csak meg akartam általa élni a megmutatás, az exhibicionizmus örömét? És az, hogy ő nem hívott föl többet, vajon tényleg azért van, mert gyáva, jellemtelen és kihasználós? Vagy mindez csak hárítás? Ezernyi válasz lehet. És az egészben épp ez a szép!
Milliónyi kis csatlakozási lehetőség van a másikhoz. Hihetetlenül izgalmas kaland az emberi kapcsolat! És akkor ott van még a felettes Én és az ösztönös Én folyamatos küzdelme is. Aztán ott vannak a sémák, elképzelések, elvárások, szorongások, gátlások, vágyak, belevetítések, és mindez egy állandóan változó folyamban, ami minden embernél egyedi, még akkor is, ha vannak törvényszerűségek.
Eljátszhatjuk szerepül az “okosan” szeretni tudót, a következő hullám beborít és felfal, aztán még korbácsolhatjuk magunkat a következetlenségünkért is.
Szóval, okosan szeretni… szeretni. Önmagunkat, a másikat, a másikon keresztül magunkat. Mindenkinél egyedi.
Persze, vannak általánosítható igazságok (például, hogy ne telepedj rá a másikra, hagyd meg a saját életterét), de azok sem igazak mindenkire, hiszen vannak társfüggők, akik kifejezetten ezt élvezik, de valójában az általánosítással nem sokra megyünk. Sokan vannak, akik “megtanulják” – mert látják, hallják -, hogyan, miként és mitől működik egy párkapcsolat, próbálják is megvalósítani, csak éppen önismeret hiányában nem veszik észre, hogy ezt nem rájuk találták ki.
A sok “zűr a szív körül” – ahogy te írtad – azért van, mert önmagunkban ennyi a zűr! Mert eljött az az idő, hogy egyre inkább fókuszba került az önismeret! Bizony, lassan itt a felébredés! Jó reggelt kívánok! És ez okozza a galibát!
Csakhogy emellé kezd bejönni egy újabb szempont is: Én mit akarok? És ki az az Én? És ebben az állandóan változó Én-ben hol van az eredendő, az ön-természetünk? És vajon ez az ön-természet milyen? Okosan szerető? Vagy lobbanékony? Taktikus vagy ösztönös? És milyen a másik? És hogy kell vele bánni? Vagy együtt csináljuk, együtt tanulunk? Feltehetően igen! Igen, ha hosszú távon együtt vagyunk, együtt fedezzük föl magunkat és a másikat. És ennek a folyamatnak nagyon fontos része a kommunikáció. Persze kinek-kinek alaptermészetétől függően. Én például szeretek analizálni. (Nyilván, most nem véletlenül tanulok pszichológiát.) Van, aki meg utálja, ha belelátnak a fejébe. De beszélgetni neki is muszáj a társával. A szívét és az eszét mindenkinek muszáj időnként nagyító alá venni. Hogy kinek hogy érdemes csinálni, szerintem nincs szabály. Nyilván a legnagyszerűbb az lenne, ha mindenki bevonzaná a hozzá illő társat vagy társakat (csak hogy ne feledkezzünk meg a poligámokról sem). De mondjuk ez sem igaz, mert nem akar mindenki társat! (Vagy lehet, hogy mégis, csak stressze van az ügyön?)
Na jó, szóval nem tudtam semmi okosat mondani. Csak közhelyet: add magad! Az, aki gondolkozik és ráadásul még érzékeny is, folyamatos pörgésben van. Változásban, keresésben. (Most is azt tesszük, kérdésekre keresünk válaszokat.) Lehet, hogy neked is ilyen az alaptermészeted. Ha ezt felismered, könnyebben élsz vele. A köztünk levő “égbekiáltó” különbségeket pedig nemcsak hogy összeegyeztetni lehet, de még meg is lehet lovagolni az ebből származó erőket. (Hallottál már a szinergiáról, amikor 1+1=3? Vagyis a két ember energiája együtt sokkal több, mint külön-külön összeadva.) És hogy lehet ebben a zűrzavarban megőrizni a szerelmet? Hmmm… Az biztos segít, ha figyelünk a másikra, és szándékosan gyártunk magunknak közös pozitív élményeket. De a szerelemnek is megvan az ön-természete. Például az, hogy nem választható.
Soma
Tipp: Soma a következő e-mail címre várja leveleiteket: soma@nlcafe.hu