“Azt hittem, kompromisszumot kötök…”

A Hét témája a Nők Lapjában: Egyszer elrontottam, legközelebb jól csinálom? Kapcsolatainkat tönkretenni ketten szoktuk. Ha már elromlott, kár felelőst keresni, múltat felhánytorgatni. De megkerülhetetlen, hogy önvizsgálatot tartsunk, csak úgy, „belső használatra”. Tanulmányozni, hogyan is működünk. Nem történnek velünk fölöslegesen a dolgok – csak, ha nem tanulunk belőlük. Minden félresiklott kapcsolatunk magában hordozza a fejlődés lehetőségét: a kudarcunk által üzen, legközelebb mit kellene másként tennünk. Ha nem akarjuk érteni, a következő alkalommal esetleg ugyanabban a kutyaszorítóban találjuk magunkat. Három nő és három férfi tisztelt meg minket a bizalmával, hogy elmeséljék nekünk: mikor, mit, hogyan rontottak el További írások: • “Mindig a lányok rúgtak ki engem”» • “Folyton egymásra licitáltunk”» • “A volt feleségem nagyszerű ember”» A hölgyek kíméletlenül őszinte vallomását Mihalicz Csilla, az urakét Vig György jegyezte le.

– Szerelmes voltam ugyan, de leginkább az vezérelt, hogy kiszabaduljak a gyereklétből, és önálló nő legyek. Akkor még nem láttam, mennyire áthidalhatatlan a közöttünk levő kulturális különbség. Az én szüleim nagy hangsúlyt fektettek az intellektuális nevelésemre: zenét, angolt tanultam, teniszezni jártam, sokat olvastam. A férjem egyszerű, becsületes családból jött, amelyben nem volt értéke az ilyesminek. Ráadásul féltékeny, önbizalom-hiányos ember volt, és a veszekedések felőrölték a kapcsolatunkat. Nagyon fiatal voltam még akkor, idealizáltam a házasságot, és sok mindent nem tudtam még. Például, hogy a fiús anyák szorosabban kötődnek a gyerekükhöz, mint gondoltam volna, és én nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy az anyósom személyében van egy vetélytársam. Határozottabban kellett volna kinyilvánítanom a nemtetszésemet. Ehelyett figyeltem, ahogyan őrlődött közöttünk. Elveszítette előttem a tekintélyét, se elfogadni, se átformálni nem tudtam, így aztán elváltunk.
Nem sokkal utána megismerkedtem a mostani élettársammal. Ő az apám „újabb kiadása”: reál beállítottságú, precíz mérnökember, akinek élete értelme a spórolás. Az érzelmi tényezőkkel nem tud mit kezdeni, csakis azzal, ami mérhető. Nem véletlenül kerestem akkor, a válásom után egy ilyen, az apámhoz hasonló társat. Kicsik voltak még a lányaim (két és fél, illetve ötéves), nem akartam őket egyedül fölnevelni. Csakhogy alapvetően mások a választott értékeink, és szinte mindent különbözőképpen közelítünk meg: ha konfliktusunk támad, én meg akarom beszélni, mert úgy vélem, azzal oldjuk meg. Ő erre azt mondja: épp azzal gyártjuk a konfliktust, ha minden csip-csup ügyet kitárgyalunk. Ebből lett az, hogy nagy kupacokban állnak a szőnyeg alatt a problémáink, néha megbotlunk bennük, és egyébként élünk egymás mellett társas magányban.
Két nagy hibát követtem el: megalkudtam, miközben azt hittem, hogy csak kompromisszumokat kötök. És hagytam, hogy a hatása alá vonjon valaki, akiről azt hittem, a barátnőm. Ő harcos feminista volt, és másról sem beszélgettünk, mint hogy mennyire satnyák a férfiak, és milyen klasszak a nők. Nem gondoltam végig, hogy ha a férfiakat nem hagyjuk férfinak lenni, nem kérhetjük számon rajtuk, miért nem azok. Nem azt kell folyton keresni, hogy a másik miben hibás – ebben a történetben csak áldozatok vannak. Főként a közös kislányunk, aki a huszonötödik terhességi héten, halmozottan hátrányosan született. Így aztán nincs mese, csinálni kell: hordozni a terheket. Az a szerencsém, hogy válságmenedzsernek születtem, és így is jól érzem magam a bőrömben.

A témáról bővebbet a Nők Lapja október 19-én megjelenő 42-es számában olvashatsz!