“Mindig a lányok rúgtak ki engem”

A Hét témája a Nők Lapjában: Egyszer elrontottam, legközelebb jól csinálom? Kapcsolatainkat tönkretenni ketten szoktuk. Ha már elromlott, kár felelőst keresni, múltat felhánytorgatni. De megkerülhetetlen, hogy önvizsgálatot tartsunk, csak úgy, „belső használatra”. Tanulmányozni, hogyan is működünk. Nem történnek velünk fölöslegesen a dolgok – csak, ha nem tanulunk belőlük. Minden félresiklott kapcsolatunk magában hordozza a fejlődés lehetőségét: a kudarcunk által üzen, legközelebb mit kellene másként tennünk. Ha nem akarjuk érteni, a következő alkalommal esetleg ugyanabban a kutyaszorítóban találjuk magunkat. Három nő és három férfi tisztelt meg minket a bizalmával, hogy elmeséljék nekünk: mikor, mit, hogyan rontottak el További írások: • “Folyton egymásra licitáltunk”» • “Azt hittem, kompromisszumot kötök…”» • “A volt feleségem nagyszerű ember”» A hölgyek kíméletlenül őszinte vallomását Mihalicz Csilla, az urakét Vig György jegyezte le.

– Az mindig utólag derül ki, hogy valamit elrontottál, vagy végül is jól csináltad. Gimiben kétszer megbuktam matekból. Az egyik az érettségi volt. Akkor nem láttam előre, hogy ennek nincs különösebb jelentősége, sőt. Ugyanakkor örültem, amikor fölvettek a jogra, mert nem láttam előre, hogy egy éven belül kiderül, hogy az nem az én helyem. Ilyen volt a foci is. Középhátvéd szerettem volna lenni a Fradiban. Ne röhögj, akkoriban ez nem volt marhaság. Ment is az ügy előre – még Pécsett laktam –, és edzésre menet észrevettem egy lányt az egyik útba eső házban. Szemezgetni kezdtünk, aztán egyszer csak nem mentem edzésre, hanem bekanyarodtam a kapujuknál. Tönkretettem a karrieremet – mondhatnánk. Így is éreztem. Baj ez? Most talán edző lennék a BVSC mellett. Persze vannak egyértelmű hibák, amikor kétely se merül fel abban, hogy valami el van rontva.
A lányoknál ez volt az alapélmény. Nemcsak azért, mert mindig ők rúgtak ki engem – én sohasem rúgtam ki egyiküket sem. Hanem a magyarázat. Megkérdeztem, miért, azt mondták, túl sok vagyok. Pedig én azt hittem, kevés. Később, már lenyugodva elmesélték, hogy nyomasztóvá váltam. Sokat dumáltam. Érzelmileg is abszolutizáltam őket. Akkor azt gondoltam, ez a rajongás megfelelő formája. Ma már inkább úgy látom, hogy így intéztem el az összes barátnőmet. Nem tudom. Másra vágytak, nem rám.

A feleségem kétségtelenül a legszívósabb. Tizenkét éve élünk együtt. Ő fogorvos, tehát számára nem normális a bölcsészgondolkodás. Hogyan rontottam el korábban? Például sosem csaltam meg senkit. Engem meg mindig megcsaltak. Miért? Nem tudom. Az ember a saját dolgában a legkevésbé bölcs. Pedig volt egy nagyon rövid, karizmatikus korszakom, amikor nálam jóval idősebb, válófélben lévő embereknek adtam tanácsokat. Az talán igaz, hogy az elrontásra való hajlam valahol a személyiség része. A munkahelyeimen lehet ezt jól nyomon követni – egy idő után valahogy mindenhonnan el kell mennem. Nem rúgnak ki, mégis.

Ahhoz képest, hogy mennyi mindenben dolgoztam, egyik se lett az enyém. Alkalmazott maradtam mindenütt. Jó, hogy tévézem? Sok szempontból jó. De rengeteget el is vett tőlem. Elrontottam valamit? Sok szempontból igen. De azt nem tudom, nem jártam-e jobban. Visszakanyarodva a lányokhoz: egyszer egy lány úgy rúgott ki, hogy közben evett. Azt mondta éhes, csináltam neki egy vajas kenyeret, rágcsálta, és közölte, hogy vége. Valahogy bennem ez azóta is úgy él, mint valami nagyon gonosz dolog. Hol rontottam el? Nem tudom.

A témáról bővebbet a Nők Lapja október 19-én megjelenő 42-es számában olvashatsz!