Szia Soma,
26 éves vagyok, kifejezetten szépnek tartanak, sporttal tartom karban a testemet és a lelkemet, tehát az alakomra sem lehet panasz. (Huhh… na, ennyire nem vagyok önimádó… sőt… az önbizalmam egyenlő a nullával, de szeretném vázolni neked az esetemet). Egyetemet végeztem, ledoktoráltam, és jelenleg is intellektuálisan magas szinten ténykedem.
Életem első szerelmét elveszítettem, meghalt egy igen súlyos betegségben. A szüleim elváltak, 14 éves voltam, amikor a válási hercehurca kezdődött, addig pedig a rossz házasság minden egyes mozzanata beleivódott az agyamba, érzékeimbe. Anyukám szerint a szex csak rossz és fáj. Szóval vele évek óta nem beszélek a témáról, mert nem akarom ezt hallani. Mert rájöttem, hogy ez nem igaz. A szex jó (jónak kell lennie), különösen, ha két ember szereti egymást, és a kémia is stimmel.
Két éve ért véget utolsó “kapcsolatom”, és életemben először tényleg kívántam is őt, de amikor megtudta, hogy nekem ő lenne az első, “visszatáncolt” – nagyon kínos volt a szitu. Mindenezek után belefáradtam, és félek egy újabb kudarctól. A másik oldalon pedig hiányzik valami, illetve valaki.
Soha nem voltam az egyéjszakás kalandok híve, sőt…
Nem tudom, van-e még remény, vagy inkább vonuljak be apácának. Tényleg, őszintén kíváncsi lennék a véleményedre!
Üdvözlettel: Evus
26 éves vagy, nincs semmi gáz (semmi olyan, amin ne lehetne változtatni)! Ha be szeretnél vonulni apácának, mert erre van elhivatottságod, úgy gondolod, hogy ezzel te az emberiség javára válnál, szűz imáidban emelnéd a planéta rezgésszámát, ám tedd! De csak akkor, ha ez valóban elhivatottság, nem pedig menekvés, mert az elfojtók és a farizeusok “segítő” imája nem sokat ér! Ha viszont nem szeretnél apáca lenni, akkor kalandra fel!
A te helyzetedben az a jó, hogy alapvetően látod kívülről magadat, és azt, amiben benne vagy. Látod a “letapadási pontokat”, azokat az energiablokkokat, amik miatt be vagy görcsölve. A szüleid rossz házassága és válása, az első szerelmed halála, az anyukád sérülése és ostoba “belédbeszélései”, az utolsó pasid visszatáncolása (bevonzottál egy szintén stresszes gyávát, szegényke, ő is sérült), szóval mindez egy kupacban sok!
Oké, akkor mi a teendő? Elkezdeni tudatosan feldolgozni ezt a sok negatívat! És mivel ezek igen mélyen levő és súlyos dolgok, úgy gondolom, hogy érdemes segítséget keresned! Hogy ez kineziológus, pszichológus, vagy pszichiáter, nem tudom, te biztosan meg fogod érezni, hogy mire van szükséged!
Magyarországon sajnos van egy végtelenül ostoba felfogás a lelki gyógyítókkal szemben. Úgy gondolják az emberek, ha valaki pszichológushoz vagy pszichiáterhez megy, akkor az kattant, flúgos, beteg. Ha valaki fitnessbe jár, az oké, mert a testet ugye egy harmonikus, egészséges életre törekvő embernek gondoznia kell, de a lelket?! Majd ha hülye leszek gondolják. Szó szerint. Ez butaság!
Először is ott kezdődik, hogy mindenki sérült! Olyan ember nincs, aki nem az! Természetesen a normalitás határa igen széles mezsgyén mozog, de miért kéne megvárni az idegösszeroppanást vagy a neurózist? Vagy Isten ne adja, a különféle testi megbetegedéseket, merthogy a sérülések fel nem oldását egészen testi szintre le lehet nyomni.
Bocsáss meg a kellemetlen őszinteségemért, de az anyukád most éppen ezt teszi. És ide vonatkozóan el is mesélek egy konkrét történetet. Idősebb nőismerősömről van szó. Súlyos a történet. Az anyját megerőszakolták, ebből lett ő. Többet nem volt a mamája férfival, és azt tanította meg a lányának – aki szintén nagyon szép nő volt -, hogy a férfiakkal legyen nagyon óvatos, mert “fönt csókot kérnek, lent meg jön a gyerek”, és az egészben (beleértve az anyaságot is) semmi jó nincs. Sajnos, szót is fogadott a mamának, nem is lett gyereke soha, és az orgazmust sem ismerte meg! Elhitte, amit a lelkibeteg anyja mondott, és amikor már kételkedni kezdett a szavaiban, késő volt. Már levették az egyik mellét, jelenleg a rák utolsó stádiumában van. Sajnos tudom, kemény – azt kell mondanom: magának csinálta. A rák nem egy tőlünk független, kívülálló sötét erő, nem is a “büntető” Isten adománya! Belőlünk ered, a bennünk levő erőkből! És ha te nem változtatsz, te is gyárthatsz magadnak ilyet!
Ezt kutya kötelességem volt megmondani neked, és azt gondolom, hogy te pedig mondd el az anyádnak! (Egyébként igen nagy az ide vonatkozó irodalom. Pl. Louis L. Hay – Éld az életed; Thorwald Dethlefsen – Út a teljesség felé, A betegségek jelentése és jelentősége; Rudiger Dahlke – A lélek nyelve: a betegség.)
Épp májusban volt 10 éve, hogy rendszeresen oldatom magam kineziológussal. Nagyon mélyre képes nyúlni a módszer, be a tudat alá. Ráébredtem, megláttam azt, ahogy anyám levette a nagyanyám sérüléseit, én meg az anyámét, és ugyanazt viszem tovább. Zsigeri “programokat” téptem és tépettem ki magamból. Mert úgy döntöttem, hogy boldog akarok lenni! Kiegyensúlyozott, elégedett, cselekvő, az életet élvezni tudó, másoknak is adni tudó! És azt láttam, hogy azzal a mentalitással, gondolkodásmóddal, amit megtanultam, ez nem fog menni. Te is hasonló cipőben vagy most. Jól teszed, hogy nem hiszed el, amit az anyád mondott. Mert a szex isteni! A tőle kapott egyik legkomolyabb ajándék. Nagyon, nagyon, nagyon jó dolog! Jó, oké, ezt akár el is hiheted, de ez még mindig csak a tudatos szint. Ennél nálad már mélyebbre kell menni, és ehhez kevés ez a levél.
Viszont hadd meséljek el rád vonatkozólag még egy történetet. Tavak mellett lakom, ahova nyáron gyakran lebiciklizek. Éppen napozgattam, amikor a következőt láthattam. Tizenéves kissrácok a partszakasz legmagasabb pontjáról (kb.2-3 méter) nekifutással ugráltak be a tóba. Az egyik közülük megállt a magaslat szélén, és ahelyett, hogy gyorsan beleugrott volna a vízbe, mint a többiek, nekifutott, majd megtorpant. Újra és újra. Kb. 20 perc múlva pedig leült oldalra, és csak nézte, hogy ugrálnak kacagva a többiek. És erről eszembe jutott egy barátnőm, aki 27 évesen, most nyáron vesztette el a szüzességét. Ő is túl sokszor torpant meg, túl sokszor nézett “le a mélybe”, képzelte el, milyen lesz az első, milyen lesz a férfi, aki majd jön. Túl sokat vetített már bele, és túlzottan rá is görcsölt az egészre. Egyáltalán nem biztos, hogy aki elveszi a szüzességet, az lesz a nagy szerelem! Az a nagy szerelem nem jön túl sűrűn az ember életébe.
Viszont a kis szerelmek is rengeteg örömöt tudnak adni! És rengeteg önismeretet, önbizalmat! Szóval nem kell túlmisztifikálni az első alkalmat. Én például még azt sem hiszem el róla, hogy annyira meghatározó. Nekem például az első alkalom testileg-lelkileg vacak volt, még sincs semmilyen stresszem a szexen. Hamarosan élveztem az egészet. De ma már nyilván másképpen állnék a dologhoz. Nem kell, hogy nagy szerelem legyen, de legyen érzékeny, empatikus, önzetlen, akarjon adni! Jobb lenne, ha egy érzelmileg érett, tapasztaltabb férfival kezdenél. (Én egy görcsös, frusztrált, érzelmileg blokkolt kis hülyével voltam együtt.)
Ehhez előbb “rendbe kell tenni” a lelkedet! Egyébként meg nagyon sok lánytól hallottam ódákat az első együttlétről, hogy semmi fájdalom, sőt, azonnal élvezték! És több olyan férfit is ismerek, aki meg missziónak érzi, hogy szűz lányokat a lehető legnagyobb odafigyeléssel, gyöngédséggel és szeretettel vezessen be a szexualitás élvezetébe. Miért ne vonzhatnál be te is egy ilyet?
Csak meg kell rá nyílni, bizalmat kell adni! Ezen kell most dolgoznod! És még valami, amit tulajdonképpen mindenkinek üzenek: a szüleinket tisztelni kell, de nem kell mindent elhinni nekik. Ők is csak emberek, akiknek szintén hibáik és sérüléseik vannak, úgyhogy mindent, amit mondanak, kétkedéssel kell fogadni. Persze az én véleményemet is. Mindenkiét! Miután a kétkedés után átmosott a tapasztalat, a megérzés (egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb hozott tudásunk!), csak utána tedd magadévá a tanítást! És akkor egyúttal megszabadul az ember a megfelelni vágyás nyomorától is…
Nagyon izgalmas út előtt állsz, Evus. Légy bátor! Majd meglátod, hogy megéri!
Soma
Tipp: Somámak a követlező e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu