„Anya vagyok, amire mindig is vágytam!”

Molnár Gabriella | 2005. Október 26.
Nekem úgy tûnik, mindig azt csinálta, amit szeretett, az lett, ami akart: televíziós szerkesztõ, okos hírmûsorvezetõ, szakácskönyvszerzõ, üzletasszony…




De most, hogy Stahl Judit mindennp pici lányával, a kilenc hónapos Hannával ébred és vele fekszik, most tudja csak, mi is akart lenni igazán. Ami végre lett: édesanya.

– Néhány éve bizonyára sokan rólad mintázták volna a magabiztos, sikeres, karrierépítő nőt.

– Miért? Mert barna a hajam…

– …és mert hírműsort vezettél a tévében.

– Ja, tényleg – Judit elneveti magát. Őszintén és megkönnyebbülten. Arca, nevetése azt mutatja: nagyon távolinak érzi azt a fajta tévés világot.

– Sokan ebben az életkorban az érvényesülésért küzdenek, vagy éppen egy nem sikerült párkapcsolat csapdájában vergődnek. Mögötted már van teljesítmény is, és élvezed az anyai boldogságot. Tudnál erre is receptet mondani a harmincéves nőknek, nem csak a gyors vacsorákra?

– Annyit, hogy legyenek önmaguk. Legalább próbálják meg!

– Neked ez is sikerült?





– Én mindig mindent túlteljesítettem, nagyon meg akartam felelni. Sokat dolgoztam ezért, és örülök neki, mert sok minden már mögöttem van, és tudom, ezek közül semmi sincs, ami olyan fontos, mint Hanna.

– Mióta tudod, hogy igazából erre vágysz? Az anyaságra?

– Mindig nagyon szerettem volna gyereket. Annyira, hogy ha egy barátnőm terhes lett, nem tudtam vele tartani többé a kapcsolatot. Féltékeny voltam és irigy. Ma már nagyon szégyellem, de nem tudtam uralkodni rajta, levegőt sem kaptam, úgy kínlódtam. Egyetlen, gyerekkori barátnőm volt, aki leküzdötte ezt az általam emelt akadályt. Kezembe adta a babáját, és azt mondta, ne marháskodj, itt van, tessék. Hát persze, hogy szeretnem kellett. Őt is, a barátnőmet is. Azóta is tart a barátságunk, bár külföldön él. Ha Hanna kicsit nagyobb lesz, megyünk és meglátogatjuk őket.

– És amikor már tudtad, hogy anya leszel? Megváltoztál?

– Aki túlteljesítős, mindenben az! Először is, csalódott voltam, hogy nem szülhetem meg úgy, ahogy készültem rá, az orvosom végül császármetszés mellett döntött. Fura volt, hogy a születését megelőző este már tudtam: holnaptól anya vagyok. Aztán a szoptatás: a kórházban addig kérdezgettem a nővéreket, hogy mire kijöttünk Hannával, már mindent tudtunk, elméletben és gyakorlatban is. És én szorgalmasan fejtem szoptatás után, szépen lefagyasztottam az anyatejet, egy esetleges katasztrófahelyzetre is elegendőt…





– Ráadásul, ahogy meséled, Hanna mintababa, nem fárasztott ki, alszik, eszik, mosolyog. Mégis bizonytalan voltál?


– Mert minden új ilyenkor. Új a testem, új a gyerek, neki is én. Annyira szüksége van a megerősítésre, a biztatásra minden kezdő anyának! Emlékszem, folyton kérdezgettem a barátnőmet: „vajon én jó anya leszek?”

– Mit válaszolt?

– Azt, hogy „szerinted a rossz anyák is ennyire aggódnak emiatt?”

– Most nem úgy nézel ki, mint aki kételkedik. Sugárzik rólad a boldogság.

– Amikor a gyerekorvost nyaggattam, hogy ezt hogyan kell csinálni, azt hogyan kell… csak annyit mondott: „Judit, érezze jól magát! Az visszasugárzik a babára.”





– Igen, az anya boldogsága főként. És a többi emberé, aki körülveszi. Ez nálatok hogy van?


– Hannuli nem panaszkodhat, hogy nem szeretik elég sokan. Rengeteg tántija van, a barátnőim, a nagynéném beosztják, melyik este kié, és ragaszkodnak az estéjükhöz. A húgom meglátogat, amikor csak tud, és anyu rengeteget segít. Amikor Hanna megszületett, olyan érzékenyen tudta, hogy rám kell bíznia, nem szabad helyettem jobban tudnia a dolgokat, hiába nevelt fel két gyereket. Nem szólt bele, csak ott volt. Most is úgy szervezi a munkáját, hogy két délutánt együtt tölthessenek Hannulival. Azt mondja, nem bolondult meg, hogy erről lemondjon. Látod, ezért is hálás vagyok a gyerekemnek. Összehozott minket anyuval újra. Sokkal jobban értem a szüleimet, ebben is ő segített.

A teljes cikk a 43. heti, október 26-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version