Nem elég.
Útközben vettem magamnak egy kis csokit kétfajtát, rágót, meg light kólát a kútnál. Nassolni. Négyszázvalamennyi forint. Vagy öt, mindegy. Az egyik csoki nem is finom.
Fél egy múlt. Kicsöngettek az utolsó óráról a nógrádkövesdi József Attila Általános Iskolában. Gyerekzsivaj szerte az udvaron. Mindenfélék: kicsi, nagy, sápadt, pirospozsgás. A menzások az ebédlő felé veszik az irányt. Valami fasírozott van tört krumplival. Egyesek csak piszkálják az ételt, mások falnak. Az a nyurga, barna srác is ott, sárga ingben. Gyanakvó, de nyílt tekintete fölött gyöngyözik a homloka. Pedig nincs meleg.
Ernő Ő is olyan De most hadd egyen! súgja nekem óvatosan a tanárnő. Ernő tizenhat éves, de még csak hetedikes. Az olyan azt jelenti, hogy ő is a huszonnégy gyerek közé tartozik, akik az iskolai koszton kívül alig vagy egyáltalán nem jutnak ételhez. Ahogy a tanárnő mondja, az éhséget nem lehet nem észrevenni: ők azok, akik reggel azonnal nyúlnak az iskolatej után, az órákon nem bírnak figyelni, repetáért állnak sorba az ebédnél, és időnként a zsebükbe dugják az uzsonnát, vinnék haza a testvéreknek, akiknek még ennyi sem jut
Négy település gyerekei tanulnak itt, Nógrádkövesden. Az iskola segít, ahogy tud: a megmaradt ételt azoknak osztják szét, akiknek leginkább szükségük van rá, és az önkormányzatok is biztosítják, amennyi az erőből és a kasszából telik. Mindkettő véges. Az olyanok, mint Ernő, nem várják a szünidőt, a hétvégéket. A nagy, barna szemek most mégis mosolyognak, olyan szomorúan-furcsán. Úgy meséli a fiú, miért nem jött ma iskolába a testvére, János.
Elindult ő, csak útközben leszakadt a lábáról a cipő. Vissza kellett fordulnia magyarázza. Természetesség van a hangjában. Hogy így megy ez: ha nincs cipő, nincs iskola, ha nincs iskola, nincs ebéd. Közben a nyelvével a szájpadlására fogja a fasírozott utolsó ízeit.
Ernőék a szomszédos Becskén laknak, földút visz fel hozzájuk a hegyre, a kerítés nélküli szocpol házakhoz. Az udvaron meleg szemétkupacok, sár és mozdulatlan kutyák. Csak akkor mutatja magát az élet, amikor két csupasz fenekű, mezítlábas kisgyerek ront ki a házból, arcvonásaikat elnagyolja a kosz. Mint a filmeken. Roma nő jön elénk. Azt mondja, ő nem itt lakik, csak látogatóban vannak a nővérééknél a négy gyerekkel.
Amíg épül a házunk Tarcsán magyarázza gyorsan, és egy mozdulattal hóna alá csapja a két kicsit. Most tizenöten lakunk itt, a tizenegy gyerek meg a négy felnőtt.
Bemegyünk a házba. Csak öten vannak itthon. Fekete felhők kavarognak a súlyos levegőben. Legyek. Néhány odacsapott, leszakadt, keskeny ágyon, és a mindent ellepő lomon és rongyokon kívül szinte üres, csupasz a tér. Natasa így hívják az asszonyt körbemutatja a szobákat. Nehezen számolja össze magában a családot.
Itten, ezen az ágyon alszanak öten, amott a négy fiú, a másik szobában azon az ágyon meg alszunk… hatan. Vagy mink a földön. Ahogy elférünk
Mostanra Ernő is hazaért, azonnal ölébe kapja a legkisebbet, hatalmas gatyát húz rá, egész hónaljig. Csak néz. Meg mosolyog mindig. A kicsi is mosolyog. Bújnak egymáshoz. A legszebb szemű kisfiú félig vak, és most operálták mindkét lábát: rendellenességgel született, hat hónapra. Mutatja is rajta Natasa a hatalmas hegeket. Meg asztmás is, mondja, de hát itt majdnem mindenki az. Minimum. A földön kopott lábos, döglött halak lebegnek benne valami fekete lében. Natasa észreveszi, hogy nézem.
Az nem az enyém, a nővéremé! jelenti ki sietve. Én ma már főztem az enyémeknek nokedlit! A kicsik meg tejbegrízt esznek. Általában. Meg tészta, leves, krumpli, ami van. Ha van. Amikor nincs, akkor meg nincs. Nincs semmi.
Ernő azt mondja, estére szokott igazán éhes lenni, és büszkén hozzáteszi: olyankor megesik, hogy eszik egy kis főzeléket.
Kint megmozdul az egyik kutya, és a másik oldalára fordul.
A teljes cikk a 43. heti, október 26-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.