Budaörsi Játékszín, három előtt pár perccel.
A rendező, Koncz Gábor úgy véli: Berni ki sincs írva próbára. A játszók közül néhányan állítják, dehogynincs.
Évadkezdés, egy Heltai-darab felújítására készülnek. Nyárutóra jellemző szétszórtság.
Jönni fog karol belém Éles Béla direktor, majd a teátrum gazdasági gondjait kezdi vázolni. Szabad préda az újságíró.De az idő bizony nagy úr, a próbakezdés véget vet a drámai mesének. Magamra maradok. Kádár-világot idéz a művházi enteriőr.
Kisétálok az épületből. A Szabadság úton Bernadett lohol a színház felé. Baljában fia iskolatáskáját cipeli, majd akkora a csomag, mint a tízéves Bence. Jattolunk a sráccal. Felmér, sziát köszön, megkímél a csókolomtól.
Felbukkan a darab asszisztense. A mama még ráér egy kicsit, dumáljunk csak nyugodtan. A büfé előtti asztalra füzet kerül ki, Bence nekifog a matekleckének. Közben fesztelenül cseveg. Színházi gyerek. Inkább anyja közelében tölti a délutánt. Jobb, mint egyedül a lakótelepi iskolában. Persze napközben nem rossz hely az, amikor zajlik az élet. Normális, hétköznapi kölkök járnak a sporttagozatra. Hamar kiderül az is, hogy Bence a harmadik legjobb tanuló az osztályban.
Nem rajtam múlik enged át minden dicsőséget a fiának Bernadett.
Meséli, azt első férje sem bánja, hogy fia gyakorlatilag a színházban él. A gyerek klasszikusok sorát látta már, amelyekről kortársai évek múltán tanulnak majd.
A mama bemegy az öltözőbe, Bence pedig átadja a ceruzát, nincs kedve körmölni. Titkárának fogad, nekem diktálja séróból a számtanfeladványok eredményét.
Aztán megéhezik, jelenti is mindjárt a visszatérő mamának. A pénztárca viszont az öltözôőben maradt, Bernadett azt ajánlja, Bence írassa fel számlájára a fogyasztást.
Azt hogy kell? kérdezi a fiú.
Bernadett rám néz, huncut mosolyra vált.
Mondd azt pillant Bencére, hogy annak a Blikkes bukszának lesz.
Mind összenevetünk, ezt a tréfát már a gyerek is érti.
Két nappal korábban azzal hívtam fel Gregor Bernadettet, hogy portréjához akció kellene, járjuk be lánykora kedvenc helyeit Budapesten.
Olyanok csak Szegeden vannak felelte , utazzunk le.
Utazzunk.
Később visszahívott.
Lehetek teljesen őszinte? kérdezte.
Kevesebbnek nincs értelme.
Semmi kedvem négy órát autózni.
Megbeszéltük, akciónak talán színházi próba is megteszi majd Budaörsön. Egy nappal előtte még elbeszélgethetünk egy budai presszóban.
Így esik, hogy csupán fejben járjuk be a szegedi utat egy fővárosi pláza Díva nevű kávézójában. Elsôőnek a Dóm teret idézi meg, a hajdani iskolakerülések központi placcát. Nem vagány volt, görcsös. Kompenzált. A hátsó padsorban meghúzódó gimnazista késve kapta az első randiajánlatot is. A többiek már mind pasiztak, amikor végre őt is találkára hívta egy jóképű ismeretlen. Vonatúton szúrta ki a lányt, retúrjegyre firkantotta rá: Dóm tér, este nyolc. Jeles hely. Bernadett ott látta az összes nyári szabadtéri darabot is döntő élmény volt, a pályaválasztáshoz. Fontos még a Tisza-part, a Virág-cukrászda, a régi lakótelep: előbb négyszobás panel, majd a szülők válása után másfél.
A temető, édesanyja sírja. Bernadett huszonöt volt, amikor elvesztette. Képzeletben édesapjához is felugrunk: tisztázva, hogy lánya kísérője nem újdondász kalandor, tuti lett volna a szíveslátás. Az operaénekes édesapa otthonából aztán mint Harry Potter egyszeriben a valós térbe és időbe hopponálunk.
Kólát rendelek, Bernadett ásványvizet. Meséli a Dívában: diétán van. Formás alakját tökéletesre karcsúsítja.
Szenvedsz? kérdezem.
Mint az állat.
Rábólintok. Mindketten színházi gyerekek vagyunk. Nincs mit magyaráznia. Színésznél is megértem az önkínzó hiúságot, színésznőnél pláne. Szinkronban kezdjük szórni az átkot a Színművészetire is.
Az interjú folytatását a Nők Lapja Évszakok novemberi számában olvashatja el.