Bradács Ági: Ég és föld között

A hét témája a Nők Lapjában: Én és a tükörképem Mindannyiunkban él egyfajta kép önmagunkról. Néha hasonlóan látjuk magunkat, mint ahogyan a szeretteink minket, de némelykor előfordul, hogy egészen mást mutat a tükör, mint amilyen képet önmagunkról dédelgetünk. Játsszunk most egy kicsit! Az alábbiakban két ember vallja meg, hogyan látja önmagát, a tükröt pedig szeretteik, barátaik tartják eléjük. A témához kapcsolódó írások: • Palotás Petra: Vagányság és romantika» • Így látják Petrát» • Így látják Ágit» Az összeállítást készítette: Fejős Éva

Elnyerte „Az év hegymászója” címet, s hobbija mellett keményen (ipari alpinistaként) dolgozott, hogy legyen miből fedezni a mászást. Bradács Ági néhány éve visszatért a földre: próbálja tengerszinten is megtalálni a boldogságot.
– Gyerekkorom óta hegymászó akartam lenni – meséli. –Tizennyolc évesen iratkoztam be egy hegymászó alaptanfolyamra. Tudtam, ahhoz, hogy egy nagy hegy közelébe kerüljek, sok pénzre lesz szükségem, ezért ipari alpinistaként kezdtem dolgozni: templomtetőt javítottam, a magasban ablakot pucoltam, fát vágtam.

A munka során sokszor kellett fontos döntést hozni. Ezek a döntések segítettek abban, hogy a hegyen is jól tudjak mérlegelni. Az alaptanfolyam után megismerkedtem Straub József szakosztályvezetővel (később nyolc évig együtt éltünk), és rögtön megmásztam vele Ausztriában a Grossglocknert. A következő nyáron már Tien Shanban a 7000 méterre törtem, de foci közben eltört a lábam. Gipsszel is felmentem 5800 méterig. Később, első magyar nőként 7850 méteres, új női csúcsot állítottam fel az első magyar



Mount Everest-expedíció tagjaként, egyedül értem fel odáig, mert a két fiú, akivel indultam, rosszul lett még alacsonyabb magasságon.
Reálisan látom magamat, a képességeimet, bár egyszer elkövettem azt a hibát, hogy azt hittem, szorgalommal pótolhatom a hiányzó adottságokat.

Falmászásban gyenge voltam, mégis elindultam kötél nélkül egy falon, de amikor láttam, hogy nem fog menni, leugrottam. Eltört a lábam, két évig járni is alig tudtam, nemhogy mászni. Sikerült felépülnöm, és 2001-ben újra visszamentem a Himalájába. Azután elkezdtem tűnődni: hogyan tovább, mert több mint tíz évet eltölteni hóban, fagyban, hőségben a tetőn… kemény volt. Döntöttem: tanulni kezdtem, és úgy érzem, a jelenlegi dolgaim fontosabbak, mint hogy visszamenjek a nagy hegyekbe. Beférkőzött a pénz, a média a hegymászók világába, és így engem már nem vonz annyira. Persze, a tűz még ma is bennem lobog, évi öt-hat kisebb túrát ma is szervezek. Két éve egy biztosítónál dolgozom tanácsadóként, próbálom a földön is megtalálni magam.

A témáról bővebebt a Nők Lapja november 2-án megjelenő 44-es számában olvashatsz!