Szoknyában, szakállban

Vadas Zsuzsa | 2005. November 02.
Rudolf Péter három film után kicsit megpihenne. Úgy rohanta végig a nyarat, hogy nem lehetett utolérni. Hol itt forgatott, hol ott, majd próbált az Új Színház évadnyitó darabjában, közben mintha a föld nyelte volna el.





Ült a vágóasztalnál, hogy készre formálja az Üvegtigrist, vagyis első filmjének immár második részét. A stúdióban végre sikerült találkoznunk. Fáradtnak látszott, de furcsa módon feldobottnak. Sportkifejezéssel élve, mint a magasugró, aki meglépte, és nem verte le a legmagasabbra állított lécet.

– Jól látom, hogy a feszültség ellenére – miközben beszélgetünk, befelé fülelsz, hogy éppen melyik jelentet vágják – nyugalom van benned?

– Nagyon rég nem volt bennem ekkora nyugalom, mint most. Holott olyan két év van mögöttem, amelyen szinte megállás nélkül rohantam végig.

– Lehet, hogy egy kicsit túlvállaltad magad, vagy inkább ez a formád? A nyughatatlanság, a mozgás?

– Egy normális színész legjobb esetben éjfél körül fekszik le, és reggel nyolc-kilencig durmolászik, erre nem lennék képes. Ha nem lenne három gyerekünk, akkor sem. Magamnak is feltettem a kérdést, hogy korrekt dolog-e ennyit vállalnom, a családom rovására. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ezek a feladatok stimulálnak. Gyakran indulok el hazulról úgy, hogy időben is beérhetnék valahová. Mégis úgy intézem, hogy egy kicsit sietnem kelljen. Kell egy kis izgalom, ami felnyomja bennem az adrenalint, és nem hagy időt az önkontrollra, önmagam folyamatos megkérdőjelezésére.





– Ha időt hagynak, akkor hajlamos vagy túlkomplikálni a döntéseidet?


– Igen. Most is szőttem-fontam magam köré mindenféle hálókat, amelyekbe aztán rendesen belegabalyodtam, de miután meghoztam a döntést, kifejezetten élveztem az egyik munkából a másikba való átmenetet.

– Talán felesleges megkérdeznem, melyik állt hozzád a legközelebb: az Üvegtigris II. Nem féltél, hogy a második nem lesz olyan ütős, mint az első volt?

– Szerencsére nem arról volt szó, hogy kitaláljunk egy új, az előzőnél sokkal szellemesebb történetet. Adott a helyszín, a hat főszereplő, és ettől talán nagyobb az esélyünk arra, hogy a film legalább olyan jó legyen, mint az első. Az más kérdés, hogy mázsás teherként nehezedik rám azoknak a szeretete, akik „asszisztáltak” a filmünkhöz.

Rögtön példát is említ. Több ezer autót kellett várakozásra kényszeríteniük, kánikulában vagy zuhogó esőben. Ismervén honfitársaink türelmetlenségét, Péter lélekben felkészült arra, hogy amikor majd elengedik a sort, kap a fejére hideget-meleget. Megrendülten vette tudomásul, hogy elenyészően kevés volt a durva bekiabálók száma.

– Szeretném, ha ezek az emberek, miután beülnek majd a moziba, boldogok lennének. Nem akartunk túllépni az elsőn, nem akartunk más filmet készíteni. Mégis más lesz, nyilvánvalóan. Eltelt öt év, megöregedtünk, a világot még szánalmasabbnak látom, a figurákat még szerethetőbbnek.





– Az Üvegtigris ma már fogalom. Talán a rendszerváltás utáni első olyan kultuszfilm, amely semmit sem veszített hihetetlen népszerűségéből. Sokan téged is úgy azonosítanak, mint az „üvegtigrises Rudolf Péter”-t.


– Voltam én már minden. Szerencsés Dániel – a hasonló című film után –, sokáig Fekete Péter, amíg a Vígszínházban ment a darab, nagy sikerrel. Tényleg hihetetlen szerencsém van. A szakmámmal, a feleségemmel…

– Meg a természeteddel. Árad belőled a derű, ömlenek az ötletek. Mint a Fekete Péter órajelenetében: leesett az óra, elkaptad, és felkiáltottál: „Hogy repül az idő!” Ezt is csak úgy kitaláltad hirtelenjében.

– Engem valóban nem vesz körül az a fajta intellektuális felhő, amely alkalmas a megtévesztésre is, hála Istennek. Viszont éppen emiatt rendezőként is kevésbé fogad el a szakma. Sokat gondolkodtam azon is, hogy a nézők miért szeretik annyira az Üvegtigrist.

A teljes cikk a 44. heti, november 2-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version