Reviczky Gábor, a színházi büfé sztárja

Széles mozdulattal int felém, jelezvén, hogy észrevett, aztán ugyanazzal a lendülettel hátrasurran a büfé mögött lévő kis teakonyhába. Lukács Sanyi időközben Ronaldo első gólját szemlélteti, ami talán így előadva jobb is, mint az eredeti, én azonban inkább próbálok a szendvicsek között hátralesni. Látom, Reviczky Gábor az asztalnál akkurátusan felvág egy zsömlét, megkeni, aztán szalámit szel bele, sajtot is, majd paprikát, végül összeborítja, kijön, és nagy élvezettel majszolni kezdi.

Régebben az mindig külön szám volt, amikor Reviczky Gábor előadás előtt feltűnt a büfében. Rögtön ő lett a központ, ő pedig élvezettel szórakoztatta a társaságot öblös baritonjával. Ő volt az ész, a mindenről tudó, a mindenről értesülő, mindenről véleményt mondó, és tette ezt olyan lenyűgözően, olyan bájjal, olyan meggyőzően, olyan iróniával, hogy rögtön mindenki köré sereglett. Most nagyon más. Csendes, visszafogott, inkább szelíden, ironikusan szemlélődő. Talán az évek? Talán a csúnya betegség? Talán valóban megtalálta a helyét, és nem érzi azt, hogy „kell szerepelnie”? Igen, az elragadó, remek, karakteres figurából időközben hatalmas színésszé érett. Hasonlíthatatlan, besorolhatatlan, egyedi személyiséggé, aki mindenben, amiben részt vesz, amihez önmagát, tehetségét adja, mély nyomot hagy. Amikor, anno, egy bankreklámban tűnt fel, alig vártuk a sok magvasnak szánt műsor közben, hogy mikor jön a „Feri bácsi”? A fáma szerint a bankelnök is, ha rossz kedve volt, ezt játszotta magának dolgozószobájában. Most egy áruház reklámjaként, kiragyogva a tucatnyi gagyi közül, szintúgy frenetikus.





Jack Nicholsont más hangon el sem tudnám képzelni, egyszerűen zseniális, ahogy vissza tudja adni egyéniségét, annak elementáris sprődségét, nyersességét, már-már bunkóságát, és mélyen férfias, önző, narcisztikus báját, de ugyancsak megragadó, amikor a világ másik legnagyobb színészeként, Robert De Niróként szólal meg a filmvászonról. Kiragyogott a nem éppen ragyogásuktól népszerű magyar sorozatokból is, ugyanakkor Katz lelkésze a Svejkben színháztörténeti klasszikussá emelkedett. Amihez nyúl, amiben szerepel, ahol jelen van, mindenre rányomja egyénisége bélyegét, mindenhez hozzátesz valami olyan sajátosan emberit, abszurdot, esendőt, visszataszítót és szeretnivalót, amit csak ő tud.
Most áll csendben a sarokban, és egy napközis elégedett mosolyával szendvicset majszol. A büféskisasszony jelzi, hogy elkészült a kávé. Tejet önt bele, mellé odakészíti a barna cukrot.

– Mindig negyed hét után öt perccel kell meginnom a kávét – magyarázza nekem, miközben egymás után dobálja bele a cukrokat. Én nyolcnak számolom, szerinte csupán öt volt, maximum hat. – Ez így van pontosan beállítva. Ha előbb iszom, akkor korábban hat, és túlpörgetetten lépek színpadra, ha később, akkor pedig cseppnyivel visszafogottabban kezdek.





– És, ha nem innál egyáltalán?

– Érdekes felvetés – mosolyog pajkosan. – El fogok majd ezen gondolkodni…

Kér még egy kis üveg ásványvizet, aztán elindulunk az öltözőbe. A madárinfluenzáról beszél, a ráckevei pecázásról, egyik felmenőjéről, aki a Monarchia utolsó magyar kancellárja volt, majd kegyvesztettsége után a szárd királyság pénzügyminisztere lett. Nagyot sóhajt: bizony ebből a pénzügyi tehetségből vajmi keveset örökölt. Már-már gyanúsan nyugodtnak tűnik. Meg is jegyzem, és ő sűrűn bólogat.

– Ilyen még nemigen volt velem. Máskor le kell mennie tíz-tizenöt előadásnak, hogy úgy érezzem, megvan a szerep. Hogy nem én szólok, gesztikulálok, teszek ezt-azt a színpadon, hanem ő szól, gesztikulál, tesz ezt-azt bennem, én csak követem. Most viszont az utolsó próbákon már éreztem, hogy elkészültünk, és én átadhatom magam neki, ő pontosan tudja, mit kell csinálnom.





– Gondolom, ez nagy szabadságot adhat…

– Óriásit. Innentől lehet játszani, komédiázni, rögtönözni, különösen, ha ilyen remek partnerek vannak, mint most, akik tökéletesen társak ebben.

– Ebben nincs nagy veszély is? Hogy könnyen átcsaphat fegyelmezetlenségbe? Ti jól érzitek magatokat a színpadon, remekül szórakoztok, a közönség viszont feszeng és unatkozik?

– Ez egyetlen mozzanaton múlik. Hogy jól, tehetségesen csináljuk, vagy nem. Ha nem, ha csak öncélúan jópofáskodnak a színészek, az borzalom, az maga a pokol. Így nem engedhető meg a legkisebb szabadosság sem. Viszont, ha belülről fakad, ha egymást inspiráljuk, az maga a csoda. A Képzelt betegben Harkányi Bandi esetenként olyan frenetikusan rögtönöz, hogy a színpadon elröhögöm magamat…






A teljes cikk a 45. heti, november 9-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.