„Egyszer valami eltört bennem”

Szegő András | 2005. November 16.
A szemét nézem. A hallgatag, beszédes, megtört, csillogó, fáradt, kíváncsi szemét. Hol szûkre húzza, és szinte csak egy résen kukucskál belülrõl kifelé.







Csomós Mari
Őrtorony, figyelőállás a külvilágra, mert közben ő már rég befelé él, koncentrál, álmodozik. Máskor viszont, ha hirtelen felkelti valami a figyelmét, egyszeriben kitágul, és akkor gyönyörű lesz, világítóan kék, mindent befogadó. Bölcs és gyermeki egyszerre.

Ha kitekintve a kisvendéglőnek átalakított egykori kocsma ablakán észreveszi, hogy jobbnapokat látott hölgy turkál a kukában – „figyelje, a haja még most is milyen szépen össze van fogva lófarokba”–, ha szép, régi fotót fedez fel a falon – „Istenem, milyen szép, meleg színei vannak.”, ha említem Kálmán Györgyöt – „Gyuri? Ó! Az egész évfolyamunk bele volt zúgva…”–, vagy mondok valamit, ami kizökkenti addigi állapotából.

– Fantasztikus szemei vannak! – említem teljes odaadással.

– Mit jelent ez?! Ennek így nincs értelme… Rébusz, kérem – hárítja rajongásomat, és gyanakodva még inkább összehúzza pilláit.

– Tudja, mire emlékeztet?

– Na, mire? – és pajkosan tágra mereszti.

– Egyrészt Rembrandt tekintetére az utolsó önarcképén.

– Maga ugrat!

– Dehogy ugratom! Az ő pillantásában van ez a teljes leszámolás az illúziókkal, a látszat cicomáival, ugyanakkor meg ez a szelíd, engesztelő megbocsátás…

– És mi a másik? Mondja gyorsan!

– Nem lesz baj belőle?

– Nem. Becsszó.

– Az elefántokéra. Ők figyelik az idők kezdetétől az idők végezetéig ilyen rezignáltan a világot… Mint akik mindent tudnak…

– Ezt köszönöm. Ez gyönyörű. Igen, az elefántok bölcs állatok. Sok mindent tudnak, sok mindent megéltek, átéltek, túléltek. Viharokat, megpróbáltatásokat, csapásokat. És mindenre emlékeznek. Ráncos, vastag, szabdalt bőrük mögött mindent érzékelnek. Nagyon erősnek és elpusztíthatatlannak látszanak, aztán elég egy orvlövész golyója, hogy holtan rogyjanak össze. Kitépik az agyarukat, és ők ott porladnak el a sivatagban. Egy agyarért egy élet minden tudása, tapasztalata, értelme, megszenvedettsége, fájdalma.






– Magát mikor lőtték meg?

– Engem???

– Igen…

– Egyszer. Nem tudom, hogy mikor. Egyszer… igen egyszer valami eltört bennem. Nem magától eltörött, és nem én törtem el. Eltörték. Azóta is keresem, hogy ki tört el, mit és miért!

– Érdemes? Szabad? Kell? Lehet? És boldogabb lesz tőle, ha megtalálja?!

– Akkor valami nagy fájdalom nyilallt belém, és ez azóta is fáj. Erre csak újabb és újabb fájdalmak jöttek. Érti? És jönnek, jönnek az újabb fájdalmak. Ezért akarom, ezért kell megtaláljam. Próbáltam, volt egy időszak, amikor menekülni szerettem volna előle. Ittam, ittam és ittam. Azt hittem, így könnyebb lesz. Aztán eljött egy pillanat, amikor választanom kellett, hogy folytatom és belehalok, vagy abbahagyom, és van esélyem így-úgy-amúgy élni tovább.

– Mi dönt, mi dönthet ilyenkor?

– Talán a kíváncsiságom. Tudja, amint mondta, a tágra meredt szemű kíváncsiságom, hogy milyen is ez az egész élet? Olyan keveset tudtam, tapasztaltam meg belőle… érdekelt a folytatás. Hát ezért. Más kérdés, hogy azt hittem, kicsit érdekesebb.

– Majd ezután…

A teljes cikk a 46. heti, november 16-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version