Látható és láthatatlan sebek

Hulej Emese | 2005. November 23.
A szülés mûtéti befejezése. Lábadozás, sebgyógyulás, kockázat, amely nagyobb, mint gondolnánk. A kiesett idõ, az átaludt találkozás, a mozdulatlanság.




Bűntudat, csalódás, vagy hatalmas megkönnyebbülés. Szülés, születés – másképpen. Mostanában sok szó esik a császármetszésről. Elemző írások taglalják, vajon mi az oka annak, hogy növekszik a száma, hogy egyre több nő szeretné így világra hozni a gyermekét, mit mondanak az orvosok, mit a nők. Szóba kerül a félelem a fájdalomtól, a gyermek biztonsága, a szülő nők életkora és a műhibaperek is. Amikor Molnár Judit pszichológus egy beszélgetés során azt mondta, hogy praxisában a korai anya-gyermek kapcsolat gondjaival és depressziós panaszokkal jelentkező nők több mint fele császármetszéssel szült, már tudtam, hogy van a témának olyan vonatkozása is, amelyről eddig nem beszéltek. Pedig fontos.

– Szülés után véget ér egy nagyon meghitt állapot, amikor az anya úgy adhatja át magát a gyerekének, hogy ez az önátadás túl sok tennivalót nem igényel – kezdi Molnár Judit. – Szülés után azonban aktívan is szükség van az alárendelődés képességére is, és ehhez már nem elegendő az erre való belső szándék. Ilyenkor az ember kikerülhetetlenül szembesül azzal, hogy képes-e alkalmazkodni a gyerekéhez, az új feladatokhoz, az új helyzethez. Maga a vajúdás konkrétan erre készít fel. Bár a felkészülés szót nem szeretem, mondjuk inkább így: a vajúdás annak a megtanulása, hogy hiába érzi néha úgy az anya, nem bírja tovább, mindig kiderül, hogy igenis bírja. Ha hagyják vajúdni, akkor megtapasztalja, hogy jön egy pillanat, amikor az, ami már-már elviselhetetlenül rossz, képes átfordulni valami jóba. És ahogy ez az érzés ismétlődik, hullámzik tovább, úgy halad a szülés. Ez nagyon fontos tudás minden anya számára! Hiszen a szülés utáni időszakban az ember néha annyira elbizonytalanodik, hogy úgy érzi, fizikailag, lelkileg nem bírja tovább. Mert például a gyerek csak sír és sír. És akkor nem lesz ott senki, aki azt kérdezné: akarja, hogy vége legyen?





Az orvosok tiltakoznak, de sajnos, gyakran hangzik el a fenti kérdés a szülőszobában az anyák elmondása szerint. Tehát a császármetszések organikus, szakmailag meghatározható és elfogadható okain kívül akkor is fejeződnek be szülések műtéttel, ha ezzel időt és fájdalmat akarnak spórolni a résztvevők. Tegyenek már valamit, kéri kétségbeesetten a nő, és az orvos tesz. Vagy kínál. Molnár Judit szerint sok anya fogalmazza meg, hogy a császármetszés során elveszítette kapcsolatát korábbi önmagával, vagy a gyermekével. Bűntudata van, mert félbehagyott valamit. Nem élhette át azt a diadalmas szülés utáni állapotot, hogy minket ettől kezdve semmi baj nem érhet, hiszen sikerült! Nem bizonyosodhatott meg arról, hogy vannak olyan, önmaga előtt is rejtett erőtartalékai, amelyek átsegítik a nehéz helyzeteken.

Mégis kinek a dolga?

Egyáltalán nem ritka, hogy a császármetszés iránti igény nem a szülés alatt, de már jóval előtte megfogalmazódik. Makkegészséges nő keresi fel a szülészt a tizedik hétben. „Magánál szeretnék szülni, doktor úr, de csak, ha császár lesz!…” Vajon miért küszködik ez a nő olyan elementáris félelmekkel, amelyek elképzelhetetlenné teszik számára még a gondolatát is annak, hogy megszülje a gyerekét? A félelmek egy része a nő addigi életútjából is fakadhatnak, de mintha a szüléssel kapcsolatos információk is azt sugallnák: a szülés veszélyes. Ezért, ha biztonságban akarod tudni a gyereked, bízd másra! Az a jó, ha más csinálja… És ez a gondolat nem csupán a szülés idején él az anyában… Ennek a gondolatnak jövője van.





– Amikor egy nő császármetszésre vágyik, magát, mint a legnagyobb bizonytalansági tényezőt, egyszerűen ki akarja iktatni – magyarázza a pszichológus. – Ha ebben támogatják, akkor ezt a megoldást igazolva látja. A benne lévő bizonytalanságot erősítik meg, ahelyett, hogy kísérnék őt, hogy megtapasztalhassa, mi mindenre képes. Éppen a várandósság és a szülés képes arra, hogy átírja az összes bizonytalanságot! Az élet legkreatívabb időszaka ez, amikor megtapasztalható, hogy képesek vagyunk a bennünk lévő erők segítségével létrehozni és megformálni valamit. Hogy mitől félnek a nők? A részvételtől. Attól, hogy felelősséget vállaljanak a gyermekük világrajövetelében. Egyszerűbb ezt áthárítani másokra. És átvenni az irányítást is egyszerűbb, mint együttműködni… Azt hiszem, a női identitáshoz kapcsolódó bizonytalanság nem is sűrűsödhetne össze másban, mint a szülésben, a nőiségnek ebben az organikus eseményében.

A teljes cikk a 47. heti, november 23-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version