A szülés mûtéti befejezése. Lábadozás, sebgyógyulás, kockázat, amely nagyobb, mint gondolnánk. A kiesett idõ, az átaludt találkozás, a mozdulatlanság.
Bűntudat, csalódás, vagy hatalmas megkönnyebbülés. Szülés, születés másképpen. Mostanában sok szó esik a császármetszésről. Elemző írások taglalják, vajon mi az oka annak, hogy növekszik a száma, hogy egyre több nő szeretné így világra hozni a gyermekét, mit mondanak az orvosok, mit a nők. Szóba kerül a félelem a fájdalomtól, a gyermek biztonsága, a szülő nők életkora és a műhibaperek is. Amikor Molnár Judit pszichológus egy beszélgetés során azt mondta, hogy praxisában a korai anya-gyermek kapcsolat gondjaival és depressziós panaszokkal jelentkező nők több mint fele császármetszéssel szült, már tudtam, hogy van a témának olyan vonatkozása is, amelyről eddig nem beszéltek. Pedig fontos.
Szülés után véget ér egy nagyon meghitt állapot, amikor az anya úgy adhatja át magát a gyerekének, hogy ez az önátadás túl sok tennivalót nem igényel kezdi Molnár Judit. Szülés után azonban aktívan is szükség van az alárendelődés képességére is, és ehhez már nem elegendő az erre való belső szándék. Ilyenkor az ember kikerülhetetlenül szembesül azzal, hogy képes-e alkalmazkodni a gyerekéhez, az új feladatokhoz, az új helyzethez. Maga a vajúdás konkrétan erre készít fel. Bár a felkészülés szót nem szeretem, mondjuk inkább így: a vajúdás annak a megtanulása, hogy hiába érzi néha úgy az anya, nem bírja tovább, mindig kiderül, hogy igenis bírja. Ha hagyják vajúdni, akkor megtapasztalja, hogy jön egy pillanat, amikor az, ami már-már elviselhetetlenül rossz, képes átfordulni valami jóba. És ahogy ez az érzés ismétlődik, hullámzik tovább, úgy halad a szülés. Ez nagyon fontos tudás minden anya számára! Hiszen a szülés utáni időszakban az ember néha annyira elbizonytalanodik, hogy úgy érzi, fizikailag, lelkileg nem bírja tovább. Mert például a gyerek csak sír és sír. És akkor nem lesz ott senki, aki azt kérdezné: akarja, hogy vége legyen?
Az orvosok tiltakoznak, de sajnos, gyakran hangzik el a fenti kérdés a szülőszobában az anyák elmondása szerint. Tehát a császármetszések organikus, szakmailag meghatározható és elfogadható okain kívül akkor is fejeződnek be szülések műtéttel, ha ezzel időt és fájdalmat akarnak spórolni a résztvevők. Tegyenek már valamit, kéri kétségbeesetten a nő, és az orvos tesz. Vagy kínál. Molnár Judit szerint sok anya fogalmazza meg, hogy a császármetszés során elveszítette kapcsolatát korábbi önmagával, vagy a gyermekével. Bűntudata van, mert félbehagyott valamit. Nem élhette át azt a diadalmas szülés utáni állapotot, hogy minket ettől kezdve semmi baj nem érhet, hiszen sikerült! Nem bizonyosodhatott meg arról, hogy vannak olyan, önmaga előtt is rejtett erőtartalékai, amelyek átsegítik a nehéz helyzeteken.
Mégis kinek a dolga?Egyáltalán nem ritka, hogy a császármetszés iránti igény nem a szülés alatt, de már jóval előtte megfogalmazódik. Makkegészséges nő keresi fel a szülészt a tizedik hétben. Magánál szeretnék szülni, doktor úr, de csak, ha császár lesz!… Vajon miért küszködik ez a nő olyan elementáris félelmekkel, amelyek elképzelhetetlenné teszik számára még a gondolatát is annak, hogy megszülje a gyerekét? A félelmek egy része a nő addigi életútjából is fakadhatnak, de mintha a szüléssel kapcsolatos információk is azt sugallnák: a szülés veszélyes. Ezért, ha biztonságban akarod tudni a gyereked, bízd másra! Az a jó, ha más csinálja… És ez a gondolat nem csupán a szülés idején él az anyában… Ennek a gondolatnak jövője van.
Amikor egy nő császármetszésre vágyik, magát, mint a legnagyobb bizonytalansági tényezőt, egyszerűen ki akarja iktatni magyarázza a pszichológus. Ha ebben támogatják, akkor ezt a megoldást igazolva látja. A benne lévő bizonytalanságot erősítik meg, ahelyett, hogy kísérnék őt, hogy megtapasztalhassa, mi mindenre képes. Éppen a várandósság és a szülés képes arra, hogy átírja az összes bizonytalanságot! Az élet legkreatívabb időszaka ez, amikor megtapasztalható, hogy képesek vagyunk a bennünk lévő erők segítségével létrehozni és megformálni valamit. Hogy mitől félnek a nők? A részvételtől. Attól, hogy felelősséget vállaljanak a gyermekük világrajövetelében. Egyszerűbb ezt áthárítani másokra. És átvenni az irányítást is egyszerűbb, mint együttműködni… Azt hiszem, a női identitáshoz kapcsolódó bizonytalanság nem is sűrűsödhetne össze másban, mint a szülésben, a nőiségnek ebben az organikus eseményében.
A teljes cikk a 47. heti, november 23-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.