Mi lett velük?

Schäffer Erzsébet | 2005. November 23.
Sokan emlékeznek az özvegyen maradt Csonka Lajosra és elárvult kis unokájára, Lorettára. Sokan emlékeznek, mert sokan segítettek… De a törvénykezés még most sem mondott ítéletet arra, aki árvaságukat okozta.


– Idejössz hozzám, Loretta?
– Papához…
– Tiéd ez kis söprű?
– Enyém.
– Hát ez a kis lapát?
–Az is… enyém…
– Mit csinálsz velük, Lorika?
– Papával… takarítunk… Papával…

És fogja, fogja, a nagyapját. Ha nem a nyakába kapaszkodik, akkor a nadrágját markolja, a lábát karolja. A férfi szisszenve emeli, műteni kéne a térdeit. De nem engedné el a gyereket, legfeljebb leguggol, és karolja, fogja, kapaszkodik ő is. A nyaka és a válla között van egy kis zug. Oda fészkeli be magát a kislány. Az egyetlen helyre, ahol biztonság van és béke és holnap… A nagyapja védelmező ölelésében.






„Hogy van az, hogy vannak emberek, akikre méretlenül zúdul a fájdalom? Még szünetet se hagy. Levegőt venni sem enged… Először a fájdalom, s utána mindjárt a belső parancs: Dolgod van. Tedd!”
Ezekkel a mondatokkal kezdtem bele pont egy évvel ezelőtt a Ságújfaluban történt tragédia elmondásába.

2004. március 14-én Csonka Lajos feleségével, Ágnes lányával és annak pici, még anyatejes kislányával, Lorettával Salgótarjánba indultak, autóval. A végzetes balesetnek, melynek vétlen szenvedői lettek, két halottja volt. A feleség, Ibolya, és Ágnes, az asszonylány, a kis Loretta édesanyja. A testileg és lelkileg összetört férfi egyedül maradt a hasonlóan sérült, kicsi lánnyal. A cikk nyomán, folyamatosan érkezett olvasóink segítsége, melyet most is emlegetve, szívből köszönnek. Máig, az a havonta hűségesen érkező harmincezer forint adja az egyedül biztos pénzüket, amit egy névtelen olvasó küld.

Mert ügyükben mind ez ideig nem született igazságtevő ítélet. És a biztosító sem tesz, még egy gesztus értékű lépést sem, hogy az egészségileg és anyagilag padlóra került beteg ember és a rámaradt kislány legalább egy kis lélegzethez jutva, könnyebben élhessen.





Hol a jogrend?


Csonka Lajos, ha lehet, még ösztövérebb, mint egy évvel ezelőtt. Keserű és fáradt. Kövek, eső verte, jég ütötte, százados kövek tudnak ilyen fáradtak lenni…

– Lassan két éve történt velünk… Azt hiszi, múlik? Holnap lenne ötvenkét éves a feleségem… Lorika anyja, az én szép lányom, huszonkilenc… A kisjány meg három lesz… Kint voltunk halottak napján Lorikával a temetőben. Sokat megyünk. Mondja is, menjünk anyuhoz… mamához. Voltak ott nénikék, falubeliek. Hogy siratták őket. Még most is… Mindig segített nekik, vitt valamit Ibolya. Tejet, kenyeret, amit kértek. Vitte a postát, biciklivel járt, közben bevásárolt nekik… Úgy szerette mindenki. És látja, nem elég a fájdalom. Kórházba kéne mennem. De hogy hagynám itt a jányt…? Kire? Már csak ketten vagyunk. De még ezt is bírnám. Tudja, mitől szenvedek a legjobban? Hogy az, aki a szerencsétlenségünket okozta, jár-kel, semmi büntetés. Az emberek látják, még autót is vezet… Majd megússza két év felfüggesztettel… Hát hol a törvény? A faluban is kérdik, nincs ítélet, Lajos? Ítélet? Lassan két éve húzódnak a tárgyalások… Valaki mondta, aláírnak nekem, hogy történjen már valami…

A találkozásunk után pár nappal felhívott. Kitűzték az elsőfokú tárgyalást. Azt mondja, ha itt sem mond ki semmit a bíróság, nem tudja, hová legyen…

A teljes cikk a 47. heti, november 23-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version