Idejössz hozzám, Loretta?
Papához
Tiéd ez kis söprű?
Enyém.
Hát ez a kis lapát?
Az is
enyém
Mit csinálsz velük, Lorika?
Papával
takarítunk
Papával
És fogja, fogja, a nagyapját. Ha nem a nyakába kapaszkodik, akkor a nadrágját markolja, a lábát karolja. A férfi szisszenve emeli, műteni kéne a térdeit. De nem engedné el a gyereket, legfeljebb leguggol, és karolja, fogja, kapaszkodik ő is. A nyaka és a válla között van egy kis zug. Oda fészkeli be magát a kislány. Az egyetlen helyre, ahol biztonság van és béke és holnap
A nagyapja védelmező ölelésében.
Hogy van az, hogy vannak emberek, akikre méretlenül zúdul a fájdalom? Még szünetet se hagy. Levegőt venni sem enged Először a fájdalom, s utána mindjárt a belső parancs: Dolgod van. Tedd!
Ezekkel a mondatokkal kezdtem bele pont egy évvel ezelőtt a Ságújfaluban történt tragédia elmondásába.
2004. március 14-én Csonka Lajos feleségével, Ágnes lányával és annak pici, még anyatejes kislányával, Lorettával Salgótarjánba indultak, autóval. A végzetes balesetnek, melynek vétlen szenvedői lettek, két halottja volt. A feleség, Ibolya, és Ágnes, az asszonylány, a kis Loretta édesanyja. A testileg és lelkileg összetört férfi egyedül maradt a hasonlóan sérült, kicsi lánnyal. A cikk nyomán, folyamatosan érkezett olvasóink segítsége, melyet most is emlegetve, szívből köszönnek. Máig, az a havonta hűségesen érkező harmincezer forint adja az egyedül biztos pénzüket, amit egy névtelen olvasó küld.
Mert ügyükben mind ez ideig nem született igazságtevő ítélet. És a biztosító sem tesz, még egy gesztus értékű lépést sem, hogy az egészségileg és anyagilag padlóra került beteg ember és a rámaradt kislány legalább egy kis lélegzethez jutva, könnyebben élhessen.
Csonka Lajos, ha lehet, még ösztövérebb, mint egy évvel ezelőtt. Keserű és fáradt. Kövek, eső verte, jég ütötte, százados kövek tudnak ilyen fáradtak lenni
Lassan két éve történt velünk Azt hiszi, múlik? Holnap lenne ötvenkét éves a feleségem Lorika anyja, az én szép lányom, huszonkilenc A kisjány meg három lesz Kint voltunk halottak napján Lorikával a temetőben. Sokat megyünk. Mondja is, menjünk anyuhoz mamához. Voltak ott nénikék, falubeliek. Hogy siratták őket. Még most is Mindig segített nekik, vitt valamit Ibolya. Tejet, kenyeret, amit kértek. Vitte a postát, biciklivel járt, közben bevásárolt nekik Úgy szerette mindenki. És látja, nem elég a fájdalom. Kórházba kéne mennem. De hogy hagynám itt a jányt ? Kire? Már csak ketten vagyunk. De még ezt is bírnám. Tudja, mitől szenvedek a legjobban? Hogy az, aki a szerencsétlenségünket okozta, jár-kel, semmi büntetés. Az emberek látják, még autót is vezet Majd megússza két év felfüggesztettel Hát hol a törvény? A faluban is kérdik, nincs ítélet, Lajos? Ítélet? Lassan két éve húzódnak a tárgyalások Valaki mondta, aláírnak nekem, hogy történjen már valami
A találkozásunk után pár nappal felhívott. Kitűzték az elsőfokú tárgyalást. Azt mondja, ha itt sem mond ki semmit a bíróság, nem tudja, hová legyen
A teljes cikk a 47. heti, november 23-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.