Õrült, gyönyörû világ…

Mottó: „A színház (pedig igazán veszélyben van) létezik, éppen azért egyre szebben, mert igazán veszélyben van…”

(Forgách András)

Érződik a képeken, hogy együtt élt, együtt lélegzett a színházi emberekkel – másfél éven át volt bejárása mindenhová, elkísérte őket vidéki és külföldi turnékra –, ráadásul nemcsak a fényben állókat fotografálta zseniálisan, hanem a háttérben dolgozókat is. Akik díszletet építenek, cipekednek, kellékeket szereznek be, öltöztetnek, takarítanak, pénzt szereznek az előadásokra. Nélkülük nincs színház, nincs siker, és elmarad a taps…

Sokakkal együtt rendületlenül imádom a színházat. Nemcsak a csillogó-fényeset, hanem a színpad másik oldalát is. A készülődés feszültségét, a próbák verejtékét, szóval mindazt az izgalmat, ami az alkotással jár. Milyenek a színházi hétköznapok? Hogy érzik magukat azok, akik reggeltől estig hajtanak, hogy estére – amikor a színész „kiáll” –, minden olajozottan működjön? Tegyünk hozzá Szebeni remek fotóihoz néhány gyorsfényképet!

A direktor

Szűcs Miklós igazgató szerint a Budapesti Kamaraszínház a legszegényebbek közé tartozik. De e kijelentés egyáltalán nem hangzik panasznak, csak a tényt rögzíti. Persze az is tény, hogy a „csapat” akkor is azt mondja, hogy „majd a Szűcs megoldja”, ha nagy a baj. És tizenöt éve megoldja… Megesett, hogy otthonról hozott egymilliót, mert ki kellett fizetni a színészeket. Kifizette. Most meg összejött ez a gyönyörűséges Szebeni-album!





– Arra vagyok büszke – mondja komolyan –, hogy nem volt nagyobb törés az életünkben tizenöt év alatt… Én menedzser-igazgatónak tartom magam (eredetileg bölcsész vagyok), tehát nem vagyok féltékeny egyetlen vendégrendezőre sem. Sőt! Azt akarom, hogy a hazai és a külföldi rendezők meg a színészek a lehető legnagyobb sikert arassák. Tudja, mire bizonyság a tizenöt évünk? Hogy nem csak a bulvár hangszerelésű előadásokra jön be a közönség. Nem igaz, hogy engedni kell színvonalból, igenis, sok művészi produkció találkozik a közönség ízlésével! Tán a Leonce és Léna című Büchner-darab – Eszenyi Enikő rendezésében – volt erre az első remek példa. És azóta számtalan. Előfordult, hogy egyszerre három Spiró-dráma ment nálunk sikerrel! Arról már ne is beszéljek, hogy sok előadásunk megérte a százas-százötvenes szériát! És a mostani évad – tán – a legerősebb. Nem részletezem, de azt elmondom, hogy januárban a Hamlettel kezdünk. Épp most „beszéltem át” a színpadmesterrel a díszleteket!

A színpadmester

Krsztovics Sándor színházi közegből érkezett, édesapja sikeres színész volt Szabadkán. A fia nem vágyott színészkarrierre, de a „mérgezés” egy életre szólt. Idestova harminchat esztendeje dolgozik itt. Ő maradt, csak a színháza neve változott: Déryné Színház, Népszínház, Belvárosi Színház, Budapesti Kamaraszínház… Díszítőként kezdett 1969-ben – tizenhét évesen vették fel –, aztán csak tanult, egyre tanult (zseniális elődöktől).





– Nagyon kell szeretni a színházat (a színészeket) ahhoz, hogy az ember sokáig megmaradjon e pályán! Itt nem lehet tévedni, nem lehet azt mondani a nézőnek, hogy bocsánat, majd holnap jobban sikerül… Körülbelül húsz ember – díszítők, világosítók, hangosítók, öltöztetők – főnöke vagyok, keményen dolgozunk, kevés a szabad esténk. Gondolt már arra, hogy a színház mennyire veszélyes üzem? Ha labilis egy lépcső, ha egy csavar rosszul illeszkedik, szóval, ha nem vagyunk lelkiismeretesek, akkor baj éri a színészt… Ráadásul az ember nemcsak színpadmester, hanem pszichológus is. „Kezelni kell” a művésznőt, a rendezőt, mindenkit, mert végtelenül fontos a jó légkör, másképp nem születnek sikeres produkciók. Eszembe jut Mensáros Laci bácsi, aki egy próbán így szólt hozzám: „Fiam, nekem fel kell mennem ezen a lépcsőn, de a dolog csak akkor lesz jó, ha ide, a lépcsőfordulóba felszerelnek egy tükröt!” Nem volt egyszerű a kazettás díszletre felerősíteni, a tükör mégis odakerült, közben elképzelni sem tudtam, mire lesz jó. Aztán láttam, hogy Laci bácsi felballag a lépcsőn, megáll a tükör előtt, hosszasan igazgatja a haját – eközben kitör a taps –, aztán ballag tovább fölfelé, a kedveséhez. No, valahogy így szolgálja ki a színpadmester a művészt.

– Tudna más pályán dolgozni?

– Nemigen léteznék én színház nélkül. Tisztelem, szeretem a színészeket, közben sajnálom is őket, mert végtelenül kiszolgáltatottak. Nagyokat beszélgetünk előadások után…, jó itt nekem. Talán szakács lehettem volna, mert imádok főzni. Bár a színházban erre is van lehetőségem. Bemutatók után mindig én főzök a társulatnak. Amikor megjelent a fotóalbum, kétszáz emberre készítettem pörköltet (nem maradt el a siker!).

A teljes cikk a 49. heti, december 7-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.