A Transzplantációs Klinika portája előtt ülök, úgy számolom, egy-másfél órát töltök idebenn. Figyelem az asszonyt, eszembe jut a dokumentumfilm, amelyben egy anya elmesélte, mit érez, amikor vasárnap reggelenként kiránduláshoz öltözött családokat lát utazni a metrón, miközben ő a fiához siet a kórházba. “Szeretnék odamenni hozzájuk, magyarázta, és elmondani, hogy örüljenek. Nem is tudják, mennyire boldogok!
A klinikán, ahol Feszt Tímea transzplantációs koordinátorként dolgozik, veséket, májakat és hasnyálmirigyeket ültetnek át. Felnőttekbe és gyerekekbe egyaránt. A gyerekek közt, a gyerekekért végzett munkájáért kapta meg a lengyel alapítású Nemzetközi Mosoly Érdemrendet Tímea, és lett egy olyan klub tagja, amelybe többek között II. János Pál, a dalai láma, Magyarországról pedig Halász Judit és Janikovszky Éva tartozik.
Tényleg nem tudtam róla. A levelet Tomi és Adri fogalmazta, egy tízéves kislány és egy tizenkét éves kisfiú. Mindketten veseátültetettek. Teljesen titokban írták, aztán aláíratták a többiekkel, és elküldték. Lengyelországban ötventagú kuratórium dönt, és a levél alapján száz százalékos támogatást kaptam. Márciusban hívott fel Tomi, és csak ennyit mondott: gratulálok a mosolylovagnőnek. Adom anyát, ő majd elmagyarázza, miről van szó. Szeptemberben az évenként megtartott Gyerekhajó rendezvényen avattak fel. Érdekes, ott nem hatódtam meg látványosan, valahogy túl sok volt nekem az élmény. Csak este otthon…, akkor sírtam ki magam.
Nem vagy egyedül!
Tímea munkája gyakorlatilag szervező, adminisztratív jellegű. Ha bárhol az országban van olyan szerv (vese, máj vagy hasnyálmirigy), amely hozzájuk kerülhet, akkor ő vagy másik két koordinátortársa köti össze a szálakat. Őket értesítik telefonon, miközben a szerveket vizsgálják. A kapott adatok birtokában az orvosokkal kiválasztják, melyik beteget kell riadóztatni, aztán az orvoscsoporttal elutaznak a szervkivételre. Dokumentálás, ellenőrzés, kórlap, vizsgálatok bonyolítása, ez zajlik gyorsan, sőt, minél gyorsabban.
Néha azért többen vannak, és így is kezdődött az egész. Bejártam hozzájuk a kórterembe, meséltem, játszottunk, azt akartam, hogy ne féljenek annyira. Amikor kicsi voltam, sokszor kerültem kórházba, krónikus vesemedence-gyulladással. Mindig én voltam a legkisebb az osztályon, állandóan a nővérek közt lebzseltem, játszottak velem, én voltam a kedvenc. Talán ezért. Mert tudtam, mennyire fél egy kisgyerek, ha kórházba kerül. Összebarátkoztam velük, kísértem őket. Már nemcsak a műtétig, de utána is, sokáig. És előtte. Ha megtudom, hogy a gyerekklinikán fekszik egy átültetésre váró gyerek, bemegyek hozzá ismerkedni. És ha jönnek, mert veseriadó van, én elmondom: amikor felébredsz, lesz benned egy katéter, csövek lógnak ki belőled, és fájni fog. Ha tudják, nem félnek annyira. Műtét után is szükségük van a vidámságra, beszélgetésre, mert pár napig nagy a nyüszítés, és bár az orvosok is, az ápolónők is mindent megtesznek, hogy a kicsik jól érezzék magukat, minden mosolyra, percre szükség van az ágyak mellett.
A síverseny. A Nicolas Kupa. Nicolas Green amerikai kisfiú volt, a szüleivel Olaszországban töltötte a vakációt egy lakóbuszban. Az úton banditák támadtak rájuk, lőtték az autójukat, aztán elmenekültek. Úgy tűnt, megúszta a család, csak később vették észre, hogy az ágyában fekvő kisfiút halálos fejlövés érte. A szülők ragaszkodtak hozzá, hogy agyhalott gyermekük szerveit operálják ki a kórházban, és adják olyanoknak, akiknek élete ezáltal menthető meg.
A teljes cikk a 51. heti, december 21-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.