Legutóbb még Pesten láttalak Gilda szerepében, aztán a West Side Storyban énekelted Mariát a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Hogy kerülsz Bécsbe?
Már három éve a Bécsi Állami Operaház szólóénekese vagyok. Csak akkor játszom otthon, ha egy-egy szerepre meghívnak. Vezetőváltás volt a Budapesti Operaházban, és én úgy gondoltam, itt a pillanat, hogy szerencsét próbáljak. Eljöttem Bécsbe egy meghallgatásra. A nagyszínpadon folyt, mindenre kíváncsiak voltak, a végén már áriákat énekeltem magyarul. Mindenki azon szórakozott, hogy lehet ezen a lehetetlen nyelven operát énekelni.
Beszéltél legalább németül?
Szerencsére igen. A gimiben kihagytam egy évet, és elmentem Karlsruhéba bébiszitternek. Akkoriban, a rendszerváltás körül, ez nagy divat volt, a szülők úgy gondolták, csak annak a gyereknek van jövője, aki nyelveket tud. Nagy váltás volt a szabad, középiskolás évek után. Egy evangélikus kollégiumban laktunk, ahol számos szabályt kellett betartani, ráadásul nyolckor ránk zárták az ajtót.
Erre kimásztatok az ablakon, és hajnalig pörögtetek valamelyik pubban…
Honnan tudod?
A madarak csiripelték, hogy kamaszkorodban is nagy társasági életet éltél, legszívesebben a Tilos az Á-ban buliztál. Csak azt nem értem, hogy fér ez meg a strasszba vert operaénekesnővel?
Először is, ma már nem feltétlenül kell strasszba verve fellépni. Százhúsz kilósnak sem kell lenni hozzá, és nyugodtan lehet természetesen, esetleg humorral játszani. Az opera is, mint minden, változik. Nekem talán pont az a küldetésem, hogy elhitessem a közönséggel: ez nem egy avítt, poros, hanem igenis valós konfliktusokat, drámákat megjeleníteni képes műfaj.
Itt hogy érzed magad?
Szerencsém van, mert azokkal a fiatal tehetségekkel nagyon színes, nemzetközi társaság , akikkel együtt felvettek ide, gyorsan sikerült összebarátkoznunk. Együtt járunk vacsorázni, bulizni. Ilyesmi ritkán fordul elő ebben a házban, ahol jönnek-mennek a világsztárok, és szinte soha nem alakul ki semmilyen közösség.
Ebben az évadban Tell Vilmos fiát alakítottam Rossini operájában, a világhírű, amerikai származású énekes, Thomas Hampson oldalán. Ez volt életem első nadrágszerepe. Nagyon élveztem. A második fiúszerepre márciusban kerül sor Verdi Álarcosbáljában. Én leszek Oscar. Az már igazi kihívás.
Elégedett vagy?
Nézd, ezek nem főszerepek, nem romantikus hősnők, amilyeneket Pesten alakítottam. Cserébe viszont a világ egyik legpatinásabb operaházában, a legjobb zenekarral és a legnagyobb sztárokkal együtt énekelhetek. Placido Domingo mellett debütáltam. Mire vágyhatnék még?
Kinek köszönöd ezt az ígéretes karriert?
Legfőképpen az édesanyámnak. Ha ő annak idején nem veszi a fáradtságot, és nem a Kodály Zoltán Zeneiskolába, hanem a sokkal közelebb eső Medve utcába írat be, azt hiszem, soha nem lett volna belőlem opera-énekesnő. Utána már nemigen volt esély arra, hogy megússzam.
Menekülési kísérlet?
Egy. Nyolcadik után nem a konziba felvételiztem, hanem a Toldy Gimnáziumba. De az első év végére rájöttem, hogy nem tudok zene nélkül élni. Ma is úgy vagyok vele, hogy ha pár hónapig nem léphetek fel, egyszer csak azon veszem észre magam, hogy reggeltől estig folynak belőlem a dalok.
Áriázol a fürdőszobában?
Nem. Visszamegyek óvodásba, és népdalokat énekelek.
Bécs kiváló ugródeszka. Fantasztikus lehetőségeid nyílhatnak.
Nem nagyon tudom elképzelni, hogy az életemet idegen országokban éljem le. A szakma ugyan külföld felé húz, de a szívem haza. Nagyon hiányzik a családom. Anyu, az öcsém, a barátaim. Meg az a nem is tudom, miként mondjam kelet-közép-európai szellemiség, amely annyira a sajátom. Itt, Nyugaton talán éppen a jóléttől valahogy elkényelmesedtek az emberek. Mi többet töprengünk, gondolkodunk. Például a jövőn. Nagyon hiszek a nemzedékemben.
Mi lesz a világhírrel?
Sztárnak lenni ma már egy sokismeretlenes egyenlet. Csak egy bizonyos százalékát teszi ki, hogy egyébként az ember hogyan énekel. És ezen a szinten már mindenki nagyon jó. De ki tudja, mit hoz a holnap?