Kolléganőm reggel szürke arccal jött be a szerkesztőségbe. Korán indultak, messziről, a nyugati határszélről autóztak a fővárosba. Az előttük lejátszódó borzalmas karambolt szemtanúként nézték végig. A tragédia helyszínén ketten maradtak életben. Hárman meghaltak Amikor a történetet mesélte, arról beszélgettünk, annyi a közlekedési baleset, olyan mindennapos a súlyos közúti tragédia, annyi ilyen természetű hírt hallunk, hogy lassan már úgy kezeljük, mint egy természeti csapást velejáróját az életünknek. Nem normális ez így!
A gondatlansággal, a felelőtlen figyelmetlenséggel szemben nincs visszatartó erő?!
Előzmények
Múlt évi, novemberi cikkünkben (2005. 47. szám) a közúti gázolásban özvegyen és árván maradt Csonka Lajos és kis unokája, Loretta története kapcsán ígértük a téma folytatását. Az ő ügyükben két halottjukat gyászolják lassan két év eltelte után még mindig nincs végrehajtható ítélet. Bár az elsőfokú bíróság a vádlottat két év fogházbüntetésre ítélte, a védő felmentésért fellebbezett. Most újabb tárgyalásra várnak.
A cikk végén Zoltai Bencével jeleztem egy beszélgetést. Mindjárt kiderül, hogy miért vele
Elvesznek a jogi csűrcsavarban
A Zoltai házaspárnak Leányfalun, 2000 áprilisában két kisgyermekét, Marcit és Petrát halálra gázolta egy szabálytalanul előző ír üzletember. Ügyük a szokásos gyakorlatnak megfelelően alakult, jó egy évig még ki sem tűzték a bírósági eljárást. Akkor figyeltek fel a tragédiára, amikor tehetetlenségében az egyik nagymama egy táblával a kezében kiült Leányfalun a járdára, oda, ahol két kis unokáját elgázolták. A táblán ez állt: Szerezzenek érvényt a törvénynek! Büntessék meg azt, aki felelőtlenül elvette két kisgyermek életét! Nem a bosszú hajt, igazságos ítélkezést szeretnénk! A sajtó felkapta a témát, született néhány cikk, tévéműsor. De így is csak a gázolást követő második évben indult be a jogi gépezet, és született meg a nálunk szokatlan szigorúságú ítélet: a vádlott három év, fogházban letöltendő büntetést kapott, és három évre eltiltották a közúti járművezetéstől.
Amikor 2002 decemberében első ízben találkoztam a Zoltai családdal, a tragédia után született harmadik gyermekük, Barnus, két hónapos volt. A bizakodást sugárzó házaspár ott állt a kisbabával
Ágnes, az édesanya szemét azóta sem tudom feledni. Messze nézők azok a szemek. Ha nem tudtam volna, akkor is láttam, ott van velük Marci és Petra is
Zoltai Bence, aki körül ma is valami komoly, bizalmat sugárzó, belülről fakadó derűs rend van, ezt mondta:
Miközben nem volt perc, hogy Marci és Petra ne jutottak volna az eszembe, az volt az első gondolatom, mikor lesz megint gyerekünk. Mikor kezdhetjük újra az életünket
Közben kézbe vette a saját ügyüket
A jogi és kártérítési procedúrákról órákig lehetne mesélni. Maradjunk a legnyilvánvalóbb dolognál! Ha hoznak egy jogszabályt, annak valami célja van. A mi esetünkben az, hogy ha valaki hibázik, kapja meg a büntetését, és ez legyen elrettentő mások számára. Végig az volt a tapasztalatom, hogy a jog alkalmazásakor erre a célra már nem figyel senki. Pontos-e a szabály, átléptünk-e határidőt, jól alkalmaztam-e a rendeletet, formai vétség nincs-e.
Mintha ez lenne a lényeg
Az átlagember elvész mindebben. A jogi csűrcsavarban nem tud élni a jogaival. Ha nekem nincs számítógépem, ha nem tudok utánanézni törvényeknek, ha nincs módom megfizetni az ügyvédi segítséget, ha a mi történetünk nem ilyen drámai, hogy néhol még a sajtó is segített egészen más véget ért volna
A teljes cikk a 4. heti, január 25-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.