Pavuk Viktória két piruett között

Szegő András | 2006. Január 25.
Van valami sejtelmes álomszerûség, ahogy piruettezve elsuhan elõttem a jégen. Mozdulatainak kecsességbe, harmóniába zárt szertelensége, pajkossága mintha csak része lenne Vivaldi muzsikájának.

Aztán vége a zenének. Megáll középen, mint aki hirtelen visszazökkent a valóságba, félénken odacsusszan hozzám. Fujtat, arca sápadt, kicsit meggörbülten támasztja térdeire tenyerét. Zihálva bemutatkozik, és kérdezi, nem baj-e, ha kicsit megvárat, de nyilatkoznia kéne az egyik tévécsatornának. Beindul a kamera, ő pedig egyszeriben kihúzza magát, kezeit összekulcsolja maga előtt, hamvas lesz, üde, hódító, és elragadó flottsággal beszél a felkészüléséről, új kűrjéről, az Európa-bajnokság esélyeiről. Aztán kimegyünk az előcsarnokba. Leülünk egy padra. Kicsit távolságtartóan, óvatosan, feszülten figyel. Vajon melyik az igazi Pavuk Viktória? A jégtündér, a riadt kislány, a profi nyilatkozó, vagy az udvariasan figyelő?

A jégen, ahol az imént még egyedül siklott, most ötven-hatvan csillogó szemű kislány nyüzsög, lesve a zsivajt túlkiabálni akaró edzők szavait. Talán valamennyien olyan mesébe illő pályafutásról ábrándoznak, mint amilyen Viktóriáé. Bajnoki győzelmekről, világraszóló sikerekről, nemzetközi helyezésekről, csillogásról, hírnévről. Vajon hánynak sikerül közülük? Hányan kergetnek ábrándokat, és hányuknak jelenthet majd beteljesedést? Elmondom neki, mire gondolok, halvány mosoly suhan át arcán, aztán felsóhajt.

– Hát igen… ez nagyon nehéz kérdés… Annyi mindentől függ…

– Például?

– Kell hozzá rengeteg szerencse, kell tehetség, megfelelő alkat, elszántság, céltudatosság, akarat, maximális családi támogatás. Fontos, hogy nagyon jó legyen az edző, a társaság, ja, és talán a legfontosabb, hogy szeretet vegye körül az embert. Ahol elviselik a sporttal járó különleges lelkiállapotokat, a verseny előtti feszültségeket, a verseny utáni letöréseket vagy kicsapongásokat… Hogy mindezt elfogadják, ugyanakkor még többre serkentsék az embert… Igen, ezeknek mind-mind-mind össze kell jönnie. Nekem szerencsém volt.

– Ez magánál mind megvolt?

– Aha… Úgy nézzen rám, hogy én egy született szerencsés ember vagyok!

 

– Akkor miért ilyen kis visszafogott? Miért nem élénkebb, felszabadultabb?

– Voltam olyan is…

– Ó-ó-ó-ó! Úgy beszél, mint valami megtört, megfáradt anyóka, miközben ragyogó, fiatal, elbűvölő kislány! „Voltam olyan is!”

– Tényleg voltam…

– És akkor? Tessék olyan lenni!

– Mesélik otthon, de én is emlékszem rá, hogy tízéves koromig olyan voltam, mint a tűz. Nem volt egy pillanat nyugtom sem…

– És akkor?

– Történt egy baleset… Nem akarok róla beszélni… Baj?

– Dehogy…

– Azóta megváltozott minden… Főleg én… Hirtelen nagylánnyá váltam… El is bizonytalanodtam. Elveszett az a régi hitem, vidámságom. Igazán csak a jégen érzem felszabadultnak magamat. Ott adok ki mindent… Örömöt, szomorúságot…

– Amikor láttam, nagyon megkapott, hogy versenyen is mindig mosolyog…

– Nekem ez jelenti a boldogságot. Gyönyörű zenékre, gyönyörű ruhákban a közönség előtt táncolni! Ez maga a boldogság…

– És a hétköznapok? A kemény, egyhangú, sokszor gyötrelmes edzések?

– A zene akkor is szép, táncolni akkor is jó, a többit pedig hozzáképzelem.

– Mikor kezdett el korcsolyázni?

– Hároméves koromban.

– Ilyenkor még járni is alig tud az ember…

– Biztos, még én sem tudtam nagyon járni, csak a nővérem kapott egy korcsolyát karácsonyra, és félve attól, hogy nyúzni fogom szegény szüleimet, inkább vettek nekem is egyet. Szegény anyukámnak azóta is ez az élete. Vitt, hozott iskolába, edzésre, balettre, mert ezt is kellett hozzá, autóban öltözködtünk, ettünk, tanultunk. Szinte úgy éltünk, meg élünk a mai napig, mint a vándorcirkuszosok. Amikor pedig külföldön vagyok, akkor varrja nekem a mesésebbnél mesésebb ruhákat.

A teljes cikk a 4. heti, január 25-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Exit mobile version