D. Tóth Krisztánál, egy babaillatú délutánon

Kriszta reggel telefonál, és elmondja, hogyan indult a nap, mikor fér bele a látogatás, beszélgetés, fotózás a két és fél hónapos Lola baba napirendjébe.

A találkozáshoz azonban nem elég a szomszédba átruccannunk. Brüsszelbe repülünk fotóriporter kolléganőmmel, jelenleg ugyanis itt él – most már családjával D. Tóth Krisztina, a Magyar Televízió tudósítója, jelenleg szülési szabadságon lévő kismama.

Tavaly október 16-án még a madárinfluenzáról tudósított, két héttel később pedig friss kismamaként kezdte el új életét az uniós fővárosban. A taxiban azt találgatjuk, vajon a csupa üveg, kicsit kilúgozott EU-városrészhez közel vagy az élettelibb régi utcákban lakik-e a kis család. Karcsú, kis, háromemeletes házak között tesz ki a taxis, és már baktatunk is felfelé az egyszemélyes, bájos falépcsőkön… Fentről Kriszta kiabál: „Csak bátran, a legtetejére!” Az utolsó lépcsőfokról egyenesen az előszobába lépünk, és futó köszönés után már mindhárman ott térdepelünk a nappaliban, Lola babaülőkéje mellett.

– Most evett, nyugodt és jókedvű – mondja D. Tóth Krisztina, a büszke és boldog kismama, és kolléganőm, Bea már fényképezi is Lolát. Közben azonban – a női szem már csak ilyen – Kriszta alakját is szemrevételezzük. Karcsúsága a régi, néhány vonása talán lágyabb lett, láthatóan a legjobb formába hozta az anyaság. Televíziósként nem szokatlan neki, hogy a kamera a főszereplő, de kisbabája most lát először profi fotóst munka közben, és szeretné, ha Lolát minél kevésbé zavarná meg ez a találkozás. Így aztán mindig kommentálja neki, mit miért csinálunk, és együtt nevetünk, amikor Lola mosollyal válaszol a mamának, aki így szól: „Látod Lola, a mami most pózol!”

A kora délutáni babaillatú nyugalomban nehéz elképzelni, hogy Kriszta néhány hónap múlva újra munkába áll, mint brüsszeli tévétudósító. Lolára eleinte a családtagok vigyáznak majd napközben, aztán bölcsődében lesz – ahogy Kriszta meséli, itt nagyon sok dolgozó anya számára ez utóbbi az egyetlen megoldás. „Már előre fáj a szívem, hogy órákra el kell szakadnunk – mondja Kriszta –, egyelőre úgy néz ki, hogy az első hetekben a nagyszülők és gyermekorvos nagybátyám fognak helyettesíteni.” Most még azonban mindkettejükhöz sokkal közelebb van életük eddigi legnagyobb élménye, a születés. Ezért is kérdezem tőle, hogyhogy nem itthon szült? Hiszen a fiatal anyák ilyenkor még jobban igénylik a rokonok, a család közelségét.





– Lola családja nemzetközi, hiszen az apukája angol, én Brüsszelben dolgozó magyar vagyok. Mindkét család nagyon szeretné, ha közelebb lennénk hozzájuk, de megértik, hogy én egy számomra nagyon fontos munka miatt jöttem ide, és bár Lola érkezése mindent hátrébb rangsorolt, a mi kis családunk úgy tervezi, hogy amíg itt van dolgom, addig maradunk. Édesanyám sajnos, már nem örülhet velünk az unokájának, de apu sokszor jön, akkor is Brüsszelben volt, amikor Lola született.

– Ha rólad esik szó otthon, gyakran hallom: nem hiszik, hogy valaha még Magyarországon fogsz élni.

– Az, hogy több hazánk van, szerintünk több lehetőséget is ad, ott fogunk élni, ahol a legjobb lesz mindhármunknak. És miért ne lehetne ez Magyarország? Alex, Lola édesapja nagyon nyitott, rajta nem múlna – egyébként rendezett már kiállítást Budapesten. Miattunk elköltözött Londonból, Antwerpenben talált munkát. Ez is kompromisszum, hiszen nem tudott művészettörténészként elhelyezkedni, most egy reklámügynökségnél dolgozik.

A teljes cikk az 5. heti, február 1-jén megjelenő Nők Lapjában olvasható.