Kedves Soma!
Arra bíztatod a mai nőket és lányokat, hogy merjenek önmaguk lenni, legyenek saját váruk királynői, legyen önbizalmuk. Legyenek vágyaik, álmaik, céljaik, és igyekezzenek megvalósítani azokat. Tudatosan éljenek, szeressék és ismerjék magukat. Igazságérzetüket ne nyomják el, és merjenek véleményt nyilvánítani.
Én is igyekszem ilyen életet élni. Ha ősi energiáinkat felhasználva éljük életünket, ahogy te mondanád, egy tökös belevaló csajnak mondhatjuk magunkat, ami viszont egy helyzetben szerintem kifejezetten hátrány. Mégpedig a párválasztás terén.
A férfiak érzékeny lelkivilága nem tűri meg maga mellett az ilyen amazonokat. Elgyengíti őket, szilárd önbizalmukat elveszettnek hiszik, és képtelenek érvényesülni egy ilyen nő mellett. A nőt innentől kezdve nem prédának, hanem harcostársnak tekintik, akivel szemben meg kell felelni.
A férfiak nem szeretnek állandóan megfelelni és bizonyítani. Elfáradnak, lusták. Ha nem érzik magukat a helyzet magaslatán, bizony nagyon rosszul érzik magukat. Szerintem tudatosan keresik a bizonytalan, befolyásolható, gyenge nőciket – itt királynak érezhetik magukat, hiszen túl sok erőfeszítésbe nem telik, hogy kivívják a tiszteletet.
A mai nők közül egyre többen válnak céltudatossá és határozottá. Ez az, amitől a férfiak menekülnek. Vajon ez lehet a probléma kulcsa? Ezért van ennyi szingli? A nők erősödnek, a férfiak pedig gyengülnek. Mi lesz így ezzel a világgal?
A környezetemben azt látom, hogy sok párkapcsolat csak azért marad hosszú távú, mert a nő megalkuszik, elfogadja sorsát, lenyeli az igazságtalanságokat, és nem szól. Én nem vagyok ilyen ember, nem is tudnék ilyen lenni. Ami szívemen, az a számon. És nagy igazságérzettel rendelkezem. A párkapcsolataim részben ezért is mennek tönkre, mert ki merem mondani a véleményem. Tudom, egy kapcsolat rengeteg kompromisszummal és áldozattal jár. De az igazságérzetem és a véleményem kimondása mindig bajba sodor.
Előre is köszönöm válaszod.
Tünde
Kedves Tünde!
Amit összefoglaltál, arról azt gondolom, hogy igen, valóban ez az, amit lényemmel, tetteimmel, és gondolataimmal képviselek és “hirdetek”. Azt viszont nem gondolom, hogy mindenkinek tökös, és belevaló csajnak vagy pasinak “kell” lennie. Hál’ istennek nem mindenki születik vagánynak – jó is, hogy ilyen színes a világ! Az pedig, hogy mindenki legyen önmaga, egyelőre illuzórikus… Törekedni mindenesetre lehet. (Sokszor az egyetlen, amit tehetünk…)
Azt írod: “A mai nők közül egyre többen válnak céltudatossá és határozottá. Ez az, amitől a férfiak menekülnek. Vajon ez lehet a probléma kulcsa? Ezért van ennyi szingli?” Nos, nagyon leegyszerűsítve, csak amennyi egy levélbe belefér, elmondom, hogy látom mindezt.
Már az ősközösségekben megvolt a férfi és a nő szerepe. Nem gondolom, hogy különféle hatalmi drámák és ego-csatározások alapján dőlt el, hogy a férfi hozza haza az elejtett vadat és a tűzifát, míg a nő főz, őrzi és táplálja a tüzet, és ellátja az egyéb házi és ház körüli teendőket. Ennek nyilvánvalóan megvolt a maga ésszerű és praktikus magyarázata. A férfi fizikailag, termeténél fogva mindig is erősebb volt, mint a nő. Csakhogy lassan ennek már nincs funkciója. Tudom, ez nagyon nyersen hangzik így, hogy “funkció”, de ez a fizikai szempont. Tehát kezdenek szépen kihalni az életünkből azok a tevékenységek, ahol a fizikai erőre igazán szükségünk van. (Nyilván ezért is van az, hogy oly sokan igénylik a testépítő klubokban azt, hogy “szériázzanak”). Itt, a civilizációban a gépek vették át az emberi munka helyét. Lehet, hogy cinikus leszek, és egy kicsit meredek, de lassan már a sperma szempontjából sem lesz szükség a férfiakra. Egyrészt a spermabankok évszázadokra bebiztosítatták a szaporodást, másrészt – számomra szomorú módon – már a klónozás is itt van az ajtóban.
Néhány éve jelent meg Viktor Jerofejev (népszerű orosz kortárs író) “Férfiak” című könyve, ahol azt írja (bocs, nem tudom pontosan idézni), hogy attól kezdve, hogy az öntudatára ébredt nő kiejtette a száján azt az egy szót, hogy: “még”, a férfi elkezdett összetöpörödni. Hiszen a nagyanyáink korában levő nők nagy többsége, ha ezt mondta volna aktus közben (ez elég hülye szó, viszont ha azt írom, hogy “szeretkezés”, az meg sok esetben pontatlan, vagy egyenesen hazug és szépelgő), szóval, ha közölték volna a férjükkel, hogy “még”, ő lehet, hogy a ráfagyott döbbenettel az arcán kérdezett volna vissza: mi van, asszony, kurva lettél?
A férfiak “ébresztgetése” már akkor elkezdődött, amikor a ’60-as évek második felében tudósoknak sikerült a megtermékenyülés pillanatát képre rögzíteni, ami által kiderült, hogy nem az első sperma a győztes, a célba érő, hanem az, amelyiket a petesejt kiválasztja. Kiderült, hogy a női ivarsejt képes választani. Merthogy több tucat karocskája van. És akkor a nők elkezdtek egyre bátrabban választani. És ez így van rendjén, ez a fejlődés törvényszerű része. Persze az is, amiben most vagyunk. És miben vagyunk most? Változásban. Nem káoszban, még ha kaotikusnak is hat, ami körülöttünk van.
Most pedig, hogy eleresztették az emberek kezét, gyámoltalan, ébredező gyerekekként keresnek és kapaszkodnak. A férfi, és a nő is. Mert már nem keresi meg a lány apja a jövendőbelit, hogy előre lezsírozzák, hogy ki örökli majd a biedermeier komódot. És már az a társadalmi presszió sincs a lányon (pontosabban kihúzóban van), hogy ha 25 éves koráig nem megy férjhez és nem szül, akkor lúzer. Viszont előtérbe kerültek olyan dolgok, amik eddig a párválasztás során csak ritkán. Ki vagy te, és ki vagyok én? Kettőnk öntermészete együtt mit eredményezhet? Valóban, és hosszú távon egymásra van szükségünk?
Nem tudom, nagyanyám gondolkodott-e valaha azon, hogy az ő személyisége a nagyapáméval mennyire harmonizál. Mondjuk, bizonyos szempontból felesleges is lett volna, hiszen eleve le volt osztva a szerepjáték. A nő feltétel nélkül tisztelte az urát, bármilyen is volt. Mert asszony volt, ez volt a dolga.
Én közel 40 évvel ezelőtt születtem Hajdúnánáson, ahol akkor még az volt a mondás, hogy “lyány, vagy gyerek“. Engem is így fogadtak, na, lyány lett, nem gyerek. (Sokáig meg akartam felelni ennek az elvárásnak, mindezek lenyomatául jelenleg is férfi néven szólít az emberek nagytöbbsége.)
Én még nem hallottam olyan kultúráról, ahol az volt a “jutalom”, vagy a nemek közti hierarchiában a magasabb szint, hogy valaki nőnek születik. Fordítva viszont igen. Holott, ha csak a – szerintem túlzottan favorizált – kereszténységet nézzük, a bibliai teremtéstörténet szerint Ádámot porból gyúrta az Úr, Évát viszont emberből…
No, de mindennek szerintem semmi jelentősége. Aminek viszont van, az az a változás, amiben benne vagyunk. Nyilván, a nőkben még van egy adag sértettség. Az ezredfordulón óriási cipőkre állva néztek le az alattuk levő megriadt férfiakra, és közölték velük, hogy alanyi jogon jár a klitorális, vaginális, anális és pszeudo-orgazmus. G.I. Jane-ek és Xénák rúgták le megfélemlített férfiak tökét, akik sorra elkezdtek rájönni, hogy mégis egy férfitárs az, aki mellett nyugalmat, megértést, és biztonságot remélhetnek. Mi pedig közben rájöttünk, hogy a legszuperebb váltórezgéses felcsatolható sem közelíti meg az igazi hús-vért.
Akkor most mi a helyzet? Merre tartunk, mit tegyünk? Szerintem most tart az emberiség globálisan a felébredésnél. Alvó gyerek-emberek sokasága indult el az önismeret útján. Erről eszembe is jutott a Brian élete c. zseniális Monty Python film, amikor a messiásnak hitt Brian kinyitja az ablakát, és döbbenten látja, hogy egy tömeg várja a szavait, s ő így szól: “Én nem foglak benneteket vezetni! Én nem mondom meg, hogy mit csináljatok! Ti mindannyian egyéniségek vagytok, és csak magatok tudhatjátok, hogy mi kell nektek!”
Hát valahogy ez a helyzet. És a gubanc abból adódik, hogy az embereknek nincs elég önismeretük, önbizalmuk, egymás iránti, élet iránti bizalmuk. Ezért görcsöl a férfi és a nő is egymással.
Lehet, hogy idealista vagyok, de ha egy spirituálisan fejlettebb társadalmat látok magam előtt, akkor azt képzelem el, hogy a jövő kor emberének remélhetőleg a lelki kapcsolatok, kötődések és tulajdonságok lesznek a legfontosabbak. Teljesen mindegy, hogy nő, férfi, férfias nő, nőies férfi, hiszen tulajdonképpen annyi nem van, ahány ember. És reméljük, hogy majd minél kevesebben mondhatják azt, hogy: “A környezetemben azt látom, hogy sok párkapcsolat csak azért marad hosszú távú, mert a nő megalkuszik, elfogadja sorsát, lenyeli az igazságtalanságokat, és nem szól.” Hanem egyenrangú lelkek tudják majd, hogy “te is én vagy.” (is-te-én=Isten)
Szerintem azzal lehet leginkább ezt a folyamatot segíteni, hogy nyitottak és őszinték maradunk egymás iránt. Felesleges az észjátszás, a hatalmi dráma, a rafkózás. Merjünk adni, szeretni, megnyílni, mindenki erre vágyik, nemtől függetlenül!
Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu