Kedves, halk szavú, sőt, nyugodtnak is látszik, csak ujjai folytonos dobolása árulkodik fojtott, mély feszültségről. Az ügyelő jelzi, hogy kezdődik az előadás. Mindenki szedi a sátorfáját, ki még igazit kicsit magán, ki maga elé réved, ki még elsüt egy poént, és indulnak a színpad felé. Ő rezzenéstelen arccal ül, és kortyolgatja tovább a kávéját.
Te maradsz?! kérdezem kicsit csodálkozva.
Persze mondja, és gondosan rágyújt egy szál cigarettára.
Miért persze?! Egyáltalán nem persze! Akár, mint a színház igazgatója, akár, mint a darab rendezője, beülhetnél, és figyelhetnéd, hogyan megy az előadás, milyen a közönség, mekkora a siker.
Nekem ez itt jó hátul. Az fontos, hogy itt legyek a színészekkel, hogy együtt örüljek velük, vagy esetenként együtt bosszankodjam, hogy szippantsam a színház levegőjét, de feladatom ilyenkor már nincs. A darab kész, a színészek kitűnőek, remélhetőleg még javítanak is azon, amit rendezés címén elrontottam
Ismered azt a történetet, amikor a zenekar koncertmestere szól a karmesternek, hogy amennyiben nem hív meg minket a maestro egy krigli sörre, akkor úgy fogunk játszani, ahogy ön vezényel!
Nem ismertem, de tökéletesen értem Meggyőződésem, hogy a jelenlétem akár a nézőtéren, akár a kulisszák mögött ilyenkor már csak zavarna. Annyira izgulok, annyira drukkolok, hogy minden jól menjen, hogy ezzel csak nyugtalanítanám őket. Olyan leszek, mint a rossz edző, aki a kispadon mindig jobban tudja, mit kellene tenni a labdával, pedig ezt ők tudják jobban, hiszen ők vannak a pályán
De te is éppen úgy ott lehetnél! Még mindig tele vagy hittel, energiával. Ha olykor megjelensz, még mindig beragyogod a színpadot, képes vagy felidézni a hajdani csodát, amikor generációk ideálja, meghatározó személyiség voltál
Olykor úgy hozza a sors, hogy a túlélés érdekében az embernek át kell terelnie energiáit, vágyait, törekvéseit más irányba
Nagyon szépen hangzik, de ez nem jelenthet kibúvást, önigazolást?
De, jelenthetnek, csak éppen ezek a megfutamodások is éppen úgy hozzátartoznak a lényünkhöz.
Te miért lettél színész tulajdonképpen?
Nem is tudom Nagykanizsán nőttem fel az ötvenes években Nehezen tudom jól kifejezni, de egy akkori kisváros egyhangúságában számomra a reményt és az ígéretet a film jelentette, meg az, amikor olykor ellátogatott hozzánk a kaposvári színház. Emlékszem, délutánonként belógtam a színpadra, és mámorosan bolyongtam a varázslatos díszletek között. Ma is az orromban érzem azt a mesés illatot, amelyről később megtudtam, hogy az enyves festék szaga volt. Úgy hittem, hogy merő boldogság lehet a színész élete, akinek nap mint nap megadatik, hogy ezt a varázsbirodalmat magáénak tudja. Fogalmam sem volt, hogy létezik olyasmi is, mint rendező meg igazgató, hogy ne a színész legyen a legeslegfontosabb ember a színházban. Rövidesen megtanultam, hogy nagyon nem
Arra emlékszem, hogy ültem a fodrásznál a Madách Színház mellett akkor még szép, dús, hajam volt , és a titkárnő egyszer csak beszaladt, hogy hagyjuk félbe az egészet, mert Visconti a Gellért Szállóban találkozni szeretne velem. Azt hittem, hogy vicc, és valami olyasmit mondtam, hogy jöjjön ide a szomszédos kocsmába az a Visconti, a vendégem egy fröccsre Aztán pár perc múlva izgatottan berontott Müller Péter is kiderült, ő vállalkozott arra, hogy tolmácsol majd , hogy miért nem megyünk már, csak nem várakoztathatjuk meg a világ legnagyobb rendezőjét! Akkor döbbentem rá, hogy nem ugratásról van szó, és félig nyírottan futottunk át a Gellértig. Akkor mondta, hogy több filmben is látott, tervei volnának velem, menjek ki Rómába. Felfogni sem tudtam, hogy mi történik velem, hogy a pár négyzetméteres albérleti szobából kijutok a filmvilág akkori központjába! Hogy miközben az egyik asztalnál Viscontival beszélgetek, mellettünk Claudia Cardinale kortyolgatja kávéját, aztán jön Fellini, és megkérdezi, hogy leülhet-e mellénk, majd megkocogtatja az ablakot Mastroianni, hogy csak erre járt, és beköszön Ma is hideg fut végig a hátamon, ha visszagondolok, hogy te jó ég, kikkel lehettem együtt, akkor viszont ifjonti magabiztossággal nem is értettem semmit az egészből. Elfogadtam ezt az ajándékot a sorstól, mint addig is mindent, mert könnyen jött, és nem kellett sokat tennem érte.
A teljes cikk a 7. heti, február 15-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.