Balázsovits Lajos: „Hamlet helyett inkább lovacskázom”

nlc | 2006. Február 15.
Haumann Péterrel beszélget a társalgó egyik asztalánál, aztán feláll, évõdik Auksz Évával, majd érdeklõdik Uri Istvántól, hogy nyert-e a Bayern München, hiszen együtt totóztak a héten.




A belépő Sáfár Anikóval egy régi forgatásról beszélnek.

Kedves, halk szavú, sőt, nyugodtnak is látszik, csak ujjai folytonos dobolása árulkodik fojtott, mély feszültségről. Az ügyelő jelzi, hogy kezdődik az előadás. Mindenki szedi a sátorfáját, ki még igazit kicsit magán, ki maga elé réved, ki még elsüt egy poént, és indulnak a színpad felé. Ő rezzenéstelen arccal ül, és kortyolgatja tovább a kávéját.

– Te maradsz?! – kérdezem kicsit csodálkozva.

– Persze…– mondja, és gondosan rágyújt egy szál cigarettára.

– Miért persze?! Egyáltalán nem persze! Akár, mint a színház igazgatója, akár, mint a darab rendezője, beülhetnél, és figyelhetnéd, hogyan megy az előadás, milyen a közönség, mekkora a siker.

– Nekem ez itt jó hátul. Az fontos, hogy itt legyek a színészekkel, hogy együtt örüljek velük, vagy esetenként együtt bosszankodjam, hogy szippantsam a színház levegőjét, de feladatom ilyenkor már nincs. A darab kész, a színészek kitűnőek, remélhetőleg még javítanak is azon, amit rendezés címén elrontottam…

– Ismered azt a történetet, amikor a zenekar koncertmestere szól a karmesternek, hogy amennyiben nem hív meg minket a maestro egy krigli sörre, akkor úgy fogunk játszani, ahogy ön vezényel!

– Nem ismertem, de tökéletesen értem… Meggyőződésem, hogy a jelenlétem akár a nézőtéren, akár a kulisszák mögött ilyenkor már csak zavarna. Annyira izgulok, annyira drukkolok, hogy minden jól menjen, hogy ezzel csak nyugtalanítanám őket. Olyan leszek, mint a rossz edző, aki a kispadon mindig jobban tudja, mit kellene tenni a labdával, pedig ezt ők tudják jobban, hiszen ők vannak a pályán…





–  De te is éppen úgy ott lehetnél! Még mindig tele vagy hittel, energiával. Ha olykor megjelensz, még mindig beragyogod a színpadot, képes vagy felidézni a hajdani csodát, amikor generációk ideálja, meghatározó személyiség voltál…

– Olykor úgy hozza a sors, hogy a túlélés érdekében az embernek át kell terelnie energiáit, vágyait, törekvéseit más irányba…

– Nagyon szépen hangzik, de ez nem jelenthet kibúvást, önigazolást?

– De, jelenthetnek, csak éppen ezek a megfutamodások is éppen úgy hozzátartoznak a lényünkhöz.

– Te miért lettél színész tulajdonképpen?

– Nem is tudom… Nagykanizsán nőttem fel az ötvenes években… Nehezen tudom jól kifejezni, de egy akkori kisváros egyhangúságában számomra a reményt és az ígéretet a film jelentette, meg az, amikor olykor ellátogatott hozzánk a kaposvári színház. Emlékszem, délutánonként belógtam a színpadra, és mámorosan bolyongtam a varázslatos díszletek között. Ma is az orromban érzem azt a mesés illatot, amelyről később megtudtam, hogy az enyves festék szaga volt. Úgy hittem, hogy merő boldogság lehet a színész élete, akinek nap mint nap megadatik, hogy ezt a varázsbirodalmat magáénak tudja. Fogalmam sem volt, hogy létezik olyasmi is, mint rendező meg igazgató, hogy ne a színész legyen a legeslegfontosabb ember a színházban. Rövidesen megtanultam, hogy nagyon nem…





– De neked annyira fantasztikusan indult a pályád! Főiskolás korodban már sztár voltál, utána vezető színésze lettél a legjobb színházaknak, sorra jöttek a filmszerepek, sőt, azt hallottam, hogy Visconti benned látta Mastroianni utódját…


– Arra emlékszem, hogy ültem a fodrásznál a Madách Színház mellett – akkor még szép, dús, hajam volt –, és a titkárnő egyszer csak beszaladt, hogy hagyjuk félbe az egészet, mert Visconti a Gellért Szállóban találkozni szeretne velem. Azt hittem, hogy vicc, és valami olyasmit mondtam, hogy jöjjön ide a szomszédos kocsmába az a Visconti, a vendégem egy fröccsre… Aztán pár perc múlva izgatottan berontott Müller Péter is – kiderült, ő vállalkozott arra, hogy tolmácsol majd –, hogy miért nem megyünk már, csak nem várakoztathatjuk meg a világ legnagyobb rendezőjét! Akkor döbbentem rá, hogy nem ugratásról van szó, és félig nyírottan futottunk át a Gellértig. Akkor mondta, hogy több filmben is látott, tervei volnának velem, menjek ki Rómába. Felfogni sem tudtam, hogy mi történik velem, hogy a pár négyzetméteres albérleti szobából kijutok a filmvilág akkori központjába! Hogy miközben az egyik asztalnál Viscontival beszélgetek, mellettünk Claudia Cardinale kortyolgatja kávéját, aztán jön Fellini, és megkérdezi, hogy leülhet-e mellénk, majd megkocogtatja az ablakot Mastroianni, hogy csak erre járt, és beköszön… Ma is hideg fut végig a hátamon, ha visszagondolok, hogy te jó ég, kikkel lehettem együtt, akkor viszont ifjonti magabiztossággal nem is értettem semmit az egészből. Elfogadtam ezt az ajándékot a sorstól, mint addig is mindent, mert könnyen jött, és nem kellett sokat tennem érte.

A teljes cikk a 7. heti, február 15-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version