Bombera Krisztina: Egy gyerekimádó feminista

V. Kulcsár Ildikó | 2006. Február 15.
Talán még soha nem nevettem ennyit interjúkészítés közben. Pedig Kriszta nem tartozik a könnyed, trendiségre törekvõ televíziósok közé. Inkább túlfejlett szociális érzékenységgel „megvert” riporter.




Olyan, akiből a mellébeszélő politikusok egészséges agresszivitást váltanak ki. De lám, mit tesz a kismamaság… Most itt ül velem szemben, és percenként ragyogtatja rám a mosolyát!

– Csinos vagy – mondom, amikor ápol- eltakar poncsójában beviharzik a tv2 kapuján.

– Csinos? – néz rám ámulva, majd gyorsan kihámozza magát a klepetusból, és diadalmasan mutat óriási pocakjára. – Idenézz! Te láttál engem, amikor a kisfiamat, vártam: Márkkal a kilencedik hónapban sem volt ekkora hasam. És most képzeld el, hogyan fogok festeni áprilisra, amikor majd Nóra megszületik! – hadarja, és nevet, egyre nevet, amíg felmegyünk a második emeletre.

– Akkor ez a terhesség nagyon más, mint az első – állapítom meg, amikor letelepszünk.

– Azt hiszem, hogy nemcsak a terhesség más, hanem a kisbabám is. Nóra őrületes táncot jár, rúgkapál, meg nem áll. Eleinte gyakran voltam rosszul – egyszer el is ájultam itt, a munkahelyemen –, szóval óriási a kontraszt. A fiam már a hasamban is végtelenül nyugodt volt, az ultrahang-vizsgálatokon úgy kellett „felpofozni”, hogy mozogjon egy kicsit, miközben Nórát azért nehéz ultrahangozni, mert egy percig sem nyugszik. Márk ma is békés, elmélyült, szülőkímélő kisfiú, akit derűs szemlélődése miatt kis Buddhaként szoktam emlegetni. Fél kilenckor ébred, este korán elálmosodik, ráadásul folyamatosan dumál. Huszonkét hónaposan! „Madár repül. Magocskát eszik. Ne menjünk sétálni! Aludjunk!” Mellette órákig tanulhatok – a jogi egyetemet végzem –, és ő békésen játszik mellettem. Néha azt mondom neki, hogy az a feladatod, hogy megváltsd ezt a ronda világot! (A férjem szerint ekkora hülyeséget azért nem kellene mondani…)





– Ismerek olyan kismamát, aki gutaütést kap, ha mindezt elolvassa. Mert reggel hétkor már fociznia kell a labdamániás fiával, aki fél kilenckor rángatja a kilincset, hogy menjenek sétálni…


– Az élet igazságos, ilyesféle jövő vár rám. A lányom nem fog úgy kényeztetni, mint Márk, aki az édesapja nyugodt természetét örökölte. Ha jól meggondolom, azért mertünk belevágni a második gyerekbe, mert tán olyan békés lesz, mint az első… Nem véletlen, hogy időnként elkap az aggódási roham: hogyan fogunk boldogulni két kicsivel? Márk kétéves lesz, mire Nóra megszületik. A harmonikus, gyönyörű kisfiam életébe majd betolakszik az a másik. Közben iszonyúan vágyom a másikra. Azt is tudom, hogy csak addig védem magamban Márkot anyatigrisként a „jövevénnyel” szemben, amíg Nórát először magamhoz nem ölelem… Szóval egyelőre az a stratégiánk a férjemmel a rohamaim idején, hogy szépen egymásra nézünk, és kijelentjük: nem gondolunk rá, nem beszélünk róla… Ne nevess, elég, ha én nevetek magunkon!

– Most olvastam egy angol írónő kiváló könyvét. A „Csak tudnám, hogy csinálja” harmincas hősnője tébolyult táncot jár a két pici gyereke, a férje, a rokonsága meg a munkahelye között. Mert – pechjére – tehetséges! Tehát a bankszektor férfivilága „megbocsátja” neki, hogy nő: agyondolgoztatják, agyonutaztatják. A pénz sem jelent gyógyírt. Meg tud fizetni egy állandó bébiszittert, de nincs jelen, amikor a kisfia megteszi az első lépéseit, és a családi kiránduláson a „bébiszityó” után bömböl a lánya…





– Hú, ez szörnyű lehet! Ez a könyv számomra arról szól, hogy így nem szabad gyereket nevelni. Én is őrült hajtásban éltem Márk születése előtt – riporterkedtem, reggeleztem, habzsoltam a munkákat, gyepáltam magam, hajnalban kezdtem, éjszaka végeztem, hétvégén is pörögtem –, de ekkor még nem akartam gyereket. (Biztosan lesz még hasonlóan pörgős korszaka az életemnek, mert érdekel a világ, és imádom a munkámat…) De egy idő után rájöttem, hogy ezt az eszelős hajtást nem lesz áldozat abbahagyni. No, ekkor szültem Márkot! És a fiam megváltást hozott: új életforma, csoda, ajándék, „a nagy váltás”! A születése előtt sokszor megfordult a fejemben, hogy túlságosan el vagyok foglalva magammal. Az én életem, az én munkám, az én karrierem… Emlékszem, hogy Jordániában eszembe jutott: miért csak én láthatom, hogy milyen döbbenetesen gyönyörű a sivatag? Miért nincs mellettem egy gyerek, akinek megmutathatnám a csodát? A jelenben az a gyönyörű, hogy még soha nem volt ennyire egyszerű, kiszámítható az életem. Tudatosan építettem le sok mindent, mert most Márk és a Nóra-várás a legfontosabb. Ugyanaz vagyok, mint a riportokra rohangáló megszállott magam, de most más korszakát élem az életemnek. A fa lombjai egyszer sárgák, máskor zöldellnek, de azért ugyanaz a fa…

A teljes cikk a 7. heti, február 15-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version