Kalandvágy – avagy ne etess már!

És amikor igazán és végletesen bekattanok, akkor ábrándjaimat kész tervekként közlöm szerencsétlen környezetemmel.

A szeretteim ehhez az idők során hozzászoktak, maximum annyira lehet őket felizgatni azzal a mondattal, hogy „Idén elmegyek Namíbiába, és jótékonysági munka keretében oroszlánokat fogok etetni”, mintha azt közölném velük, hogy blicceltem a metrón. Arra nem is reagálnak, amikor – félévente – bejelentem: a Picton Castle fedélzetén, útban Vanuatu felé szeretném elsajátítani a tengeri vitorlázás tudományát. (Aki nézi a Travel Channelen a Tall Ship Cronicle-t, az tudja, miről beszélek: vállalkozó kedvű amatőröket tanít meg egy kapitány, több mint egyéves tengeri út keretében a vitorlázásra. Menet közben sokan elhagyják a hajót, s a végén igazi, szív-lélek csapat marad a fedélzeten…) Kedvesem persze időnként felhívja anyámat, és elpanaszolja neki: „A lányod már megint képtelen utazási ötletekkel gyötör, komolyan, én már nem bírom!”. Hajni csupán legyint, ha Namíbiát és az oroszlánokat megemlítem; amikor a Picton Castle honlapja villódzik a monitoromon, úgy tesz, mintha nem is látná, továbbá a delfinmentési terveimre sem reagál úgy, ahogyan elvárnám.

Namíbiai képzelt kalandom úgy kezdődött, hogy láttam az egyik adón egy filmet egy namíbiai családról, amelynek tagjai saját erőből létrehoztak egy vadasparkot. Befogadják az elárvult kölyköket, a sérült, felnőtt példányokat, és a vadállatokról ők maguk gondoskodnak, kemény munkával. Gondoltam, milyen jó lenne bemutatni a Nők Lapja olvasóinak Marlice-t, a huszonéves lányt, aki mindent alárendel annak, hogy az állatok megfelelő ellátást, élelmet kapjanak.

Aztán elkezdtem keresgélni az interneten, és ráakadtam a honlapjukra. Amelyet olvasva az is kiderült, bárki mehet segíteni hozzájuk, például gazellát darabolhat az állatkölyköknek vacsorára. Hajni persze elvette a kedvemet az egésztől, így csak nemrég jutott eszembe újra az afrikai park, amikor Kata barátnőm (nem Csigó) megkérdezte: milyen utazás hozna izgalomba. Először rávágtam, hogy bármilyen, és ezzel abszolút igazat mondtam, de miután tovább várt a válaszra, felötlött bennem a namíbiai oroszlánetetés gondolata, amellyel már az összes szerettemet és barátomat megpróbáltam behülyíteni, de senkit sem sikerült. Viszont Katával korábban még nem voltunk közeli barátok, következésképpen nem értesülhetett a terveimről.

– Jótékonysági munka – feleltem, majd némi hatásszünet után hozzátettem: – Oroszlánetetés Namíbiában.

Vártam a kacajt, amely körülbelül ezt jelentette volna: „Jó, hát ez tényleg nagy baromság”, ehelyett csak elkerekedett Kata szeme. Egy ideig nem szólt, majd ennyit közölt:

– Érdekesen hangzik.

Nagyot dobbant a szívem. Végre egy rokonlélek, aki nem nevet ki! Kata akcióba is lendült. Átböngészte a honlapot, megtudta, hogyan kellene jelentkezni, hol kaphatunk védőoltásokat, bár azért nemrégiben megkérdezte:

– Biztos, hogy egy hónapig Afrikában akarunk egy sátorban megszállni és vadakat etetni?

– Biztos – feleltem, de már volt némi bizonytalanság a hangomban. Aznap este megnéztem újra a honlapot, és némiképp elcsodálkoztam a bambuszszálláson, meg azon a mondaton, hogy a kisállat-harapások veszélye miatt ajánlatos veszettség elleni gyógyszert magukkal vinni az önkénteseknek.

Másnap kaptam Katától egy SMS-t: „Előforduló betegségek: malária, schistosomiasis, kolera, leishmaniasis, álomkór, veszettség, dengue, hepatitis, lepra, gombás fertőzések, meningitis, bakteriális protozoon, féregfertőzések, kígyómarás. Dióhéjban ennyi, ugye, megyünk?? Már jelentkeztem mindkettőnk nevében”.

Jesszus, gondoltam, amikor még egyszer elolvastam az üzenetet. Eldöntöttem, hogy soha többé nem mesélek az ábrándjaimról. Nem mindig akarjuk teljes szívből, hogy az ábrándok valóra váljanak… Most aztán drukkolhatok, nehogy elfogadják a jelentkezésünket!