Meghalsz!

Mihalicz Csilla | 2006. Február 15.
„Áldozat volt már jóval a halála elõtt is. Akkor kellett meghalnia, amikor már nem akarta többé vállalni ezt a szerepet” – mondja Simándi Klára. Lánya, Tamara, huszonhét éves volt, amikor az elvált férje meggyilkolta.




A férfi első fokon tizenöt év börtönt kapott. Szeretne kapcsolatot tartani a kislányával, aki három és fél évesen (legalábbis) fültanúja volt az édesanyja meggyilkolásának.

– Tamara húszéves volt 1996 nyarán. Egy üvegpalotában dolgozott, ahol az unatkozó biztonsági őr kiszemelte magának. Ez volt az első komolyabb kapcsolata. Mivel Roland teljesen a magáénak akarta őt tudni, alig láttam a lányomat. A viszonyuk hullámzó volt. Jó néhányszor előfordult, hogy Tamara éjszaka fölhívott: „Anya, gyere értem!” Állt a kis cókmókjával, és amíg hazaértünk, ontotta magából a panaszt. Hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy Roland akarja, hogy Roland szerint, ha két ember szereti egymást, akkor ott nincs szükség másra, az asszonynak otthon a helye. Roland kivette őt a munkából, és amikor saját céget alapított, azt állította, alkalmazottként bejelentette Tamarát is.

Utóbb kiderült, hogy ez nem volt igaz. Ezért nem kap most a kislánya, Réka, árvaellátást.

Tamara kitörési próbálkozásai nem voltak hosszú életűek. Reggel elmentem dolgozni, és mire hazaértem, már nem volt otthon – Roland érte ment. Réka 2000. január 23-án született, és ők akkor februárban házasodtak össze. Továbbra is elzárkózva éltek. Réka másfél éves koráig, talán négyszer láttam őket. Nem járhattam hozzájuk. Tamara pedig nem mozdulhatott ki a csöppnyi panelből a gyerekkel, mert Roland szerint az üzleti riválisai megtámadják. Tamara engedelmeskedett, azért is, mert Roland azt állította, figyelteti, és úgyis megtudja, ha megszegi az utasításait. Két háztömbre laktak Roland szülei, odáig mehettek. Tamara nem viselhetett női ruhákat, a férje ingeit kellett hordania, állig begombolva, mert Roland azt mondta, nem akarja, hogy más is lássa a szépségét.

„Olyan volt, mint egy riadt madárka”

Talán a bezártság okozhatta, hogy a kislány folyton betegeskedett. Olyan volt, mint egy riadt madárka. Ha meglátott bárkit az anyján és az apján kívül, sírva fakadt. Roland sokat volt otthon, olyankor többnyire a számítógépet nyuvasztotta. És ha nem úgy mentek a dolgok a harci játékaiban, ahogyan szeretette volna, akkor tombolt. A gyerek sírása is zavarta, Tamarának rögtön meg kellett oldania, hogy Réka ne sírjon.





Tizenöt hónapos lehetett a kislány, amikor Tamara azt mondta, beszéltek arról Rolanddal, hogy el kellene válniuk. Még folyamatban volt a válás, amikor úgy állapodtak meg, hogy Tamara kimehet a gyerekkel Angliába, a nővére gyerekeire vigyázni. Réka megtanul angolul, és amikor az iskolai szünetekben hazajön, Roland „tömbösítve” kapja meg az elmaradt láthatásokat. Haza is jöttek az őszi szünetben, és a következő nyáron is. Mivel a gyerek pici volt, mindketten ott is aludtak időnként Roland lakásában. Megint minden úgy lett, ahogyan Roland akarta, bár nem voltak életvitelszerűen együtt.

Karácsonykor meghívták Rolandot Angliába. Nem érezte jól magát. Szembesülnie kellett azzal, hogy Tamarának megvan az önálló élete, vannak barátai, munkája. Attól kezdve, hogy visszajött, telefonokkal és üzenetekkel zaklatta, és a gyerekkel való kapcsolattartásra hivatkozva fenyegetőzött.

Amikor 2003 nyarán Tamara hazajött, félt. Kért minket, közvetítsünk köztük, mert nem tudta, mihez kellene alkalmazkodnia. Annál is kevésbé, mert Rolandnak majdnem egy éve barátnője volt, akivel szeptemberben össze akartak házasodni. A barátnő, Barbara, föl is hívta Tamarát, hogy megkérdezze, vannak-e még Rolanddal kapcsolatosan szándékai. Tamara megnyugtatta őt, és elmondta, hogy odakinn megismerkedett egy fiatalemberrel.

Roland elzárkózott minden közvetítési kísérlettől, ha mégis létrejött a találkozó, otthagyott minket. Egyszer annyit sikerült mondanom neki, hogy senki nem vitatja el a gyerekhez való jogát, de Tamarához nincsen már köze. Sokszor gondolok arra, hogy talán ezzel mondtam ki a lányom halálos ítéletét.

A teljes cikk a 7. heti, február 15-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.
Exit mobile version