„Mintha bûnözõ lennék…”

nlc | 2006. Március 06.
Tavaly külön munkából származó jövedelembõl föltöltöttem a lezárt szobában levõ élelmiszerkészleteinket. A férjem bejutott, és kirámolta. Amikor kértem, hogy adja vissza, amit elvitt, elindult a keze, a tízéves kisfiam közénk állt, õt érte az ütés.





A hét témája a Nők Lapjában:
Segítsen már valaki…!!!
Bántalmazás, zaklatás és – tehetetlenség?


Már megint. És még mindig. Mert a családon belüli erőszak mindig aktuális. Csak jönnek a levelek, a telefonok, a történetek, bennük ugyanaz a kérdés: de hát ki tud segíteni nekem?! Tényleg: ki tud segíteni nekik?

További írások:

• Magyar családban nincs erőszak »

• Nem volt más út, csak az anyaotthon » 

• Pereljem be? »

Az összeállítást készítették:
Hulej Emese, Mihalicz Csilla, Dudics Emese 

Utána én is kaptam, és mire összeszedtem a szemüvegemet, láttam, hogy a kisfiamnak folyik a vére az orrára szorított ujjai közül. Mentőt hívtam, kiderült, hogy eltört az orrcsontja. A kórház jelentette az esetet a gyermekjóléti szolgálatnak, és másnap hívtak telefonon, hogy menjünk a gyámügyre, péntekre azonnali tárgyalást rendeltek el. Ezen – a vészhelyzetre való tekintettel – határozatot hoztak, hogy, mivel mindketten veszélyeztetjük a gyerekeket, átmeneti gondozásba veszik őket. Azt hittem, megőrülök. Még amikor a közös meghallgatásunk volt, kérdeztem, mit kell tennem: menjek albérletbe a gyerekekkel? De a gyámhatóság vezetője azt mondta: azt az apa engedélye nélkül nem tehetem meg. Hogy mit tegyek, és milyen jogaim vannak, arról nem mondott semmit. Három napon belül jöttek volna a gyerekekért. De éjszaka befulladtak, és az orvos a pulmonológiára utalta be őket. A gyámügyről azonnal ment a fax, hogy a kórház egyik szülőnek sem adhatja ki őket. Mindennap mentem a gyámügyre. Végül azt tanácsolták, hogy hívjam fel a családsegítőt. Ott „súgták meg”, hogy a Menedék Alapítvány anyaotthonában van egy szoba. Reggel odarohantam, adtak befogadó nyilatkozatot, arra végre visszavonta a gyámhatóság a határozatot. Négy hónapig laktunk az anyaotthonban. Közben a bíróság ideiglenesen az én gondozásomba helyezte el a gyerekeket. A családsegítő közbenjárásával az apa elérte, hogy minden második hétvégén nála alhatnak a gyerekek. Különös, hogy a barátaim befogadó nyilatkozatát nem fogadta el a gyámügy, mert ott nem vagyunk biztonságban, de a gyerekek a bántalmazó apánál igen? Ez a gyermekvédelem?





A bíróságtól tavaly májusban kértem, hogy mivel a gyerekeket nálam helyezte el, biztosítsa számunkra a közös lakásunk kizárólagos használatát is. De a mai napig a férjem lakik a lakásunkban. A jelzáloghiteleket viszont én fizetem. Januárban ismét kértem a bírónőt, hogy hozzon döntést a lakáshasználatról, mert egy hónap múlva ki kell költöznöm abból, amit a munkahelyem jóvoltából használunk. Közölte, hogy „részvégzéseket” nem hozhat. Lakáspályázaton nem indulhatok, hiszen ötvenszázalékos tulajdonos vagyok a családi házrészünkben. Szociális bérlakásra sem vagyok jogosult. Bankhitelt – lakásvásárlásra – a férjem hozzájárulása nélkül nem vehetek föl.

Fölhívtam a Családügyi, Szociális, Ifjúsági és Esélyegyenlőségi Minisztérium ügyfélszolgálatát, Göncz Kingát kerestem. Egy hölgyet kapcsoltak, aki azt mondta: nem tehetek mást, minthogy várok a bíróság határozatára. Egyébként nagy hibát követtem el, amikor eljöttem az otthonomból. A gyámhatóság viszont azért hibáztat, hogy ennyi ideig hagytam, hogy a gyerekeim veszélyeztető közegben nevelkedjenek. Az apa bárhova besétál, és elmondja, mit szeretne, azonnal cselekednek, míg nekem mindenütt bizonyítanom kell az igazamat, úgy kezelnek, mintha valami bűnöző lennék. Közalkalmazotti fizetésből fizetem a bankhiteleket, a perköltségeket és a megélhetésünket, miközben még abban sem segít senki, hogy a saját tulajdonomat birtokba vehessem.

A témáról bővebben a Nők Lapja március 8-án megjelenő 10-es számában olvashatsz!
Exit mobile version