Kell a rossz?! Nagyon!

A hét témája a Nők Lapjában: SZERETNI BOLONDULÁSIG Beszélni róla? Butaság. Érezni? Még nagyobb butaság. Megmagyarázni? A legnagyobb butaság. Félni a „Butaságtól”? Talán nem butaság. De hiba. Óriási. Mert a Szerelem kell. Akkor is, ha fáj, ha mar, ha minden energiát fölemészt. Ha kinevetnek, ha őrültnek tartanak miatta, ha hiába keressük az eszünk, mert akkor éppen nincsen. Mert közben lobog, simogat, ölel és erősít, úgy, mint semmi más. De beszélni róla? Butaság. Beszél ő önmagáért. Valami furcsa, túlvilági, néha rémisztő, de gyönyörű szép nyelven További írások: • Az utolsó Hősszerelmes » • A remény hal meg utoljára » • Szerelem = őrület »  Az összeállítást készítették: Dobray Sarolta, Fejős Éva, Vig György

Mint Kánya Kata, aki valamiféle józanésszel érthetetlen, bár megmagyarázható okból éltének jelentős részét eleve kudarcra ítélt kapcsolatoknak szentelte. Azt mondja, így is megérte.

– Olyan őrülteséget sosem csináltam, még szerelmesen sem, amire visszagondolva azt mondanám, hogy nem kellett volna – meséli a színésznő. –  Az viszont tény, hogy volt idő, amikor  akkor éreztem magam jól a bőrömben, ha meglehetősen hevesen zajlott körülöttem az élet. Akkoriban az összes szerelmem olyan volt, akiről az ismerősök, barátok, rokonok közölték, hogy meneküljek, amíg lehet. Tudja, ez az a bizonyos „Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Nagyon!”-életszakasz. Miért? Mert a nők jelentős része szereti a jó svádájú, nagyon link pasikat. Aki nem jön tálcán, akiért valamit tenni kell, aki néha szemét az emberrel. Ez rám fokozottan jellemző volt.

– Megesett az is, hogy halálosan beleszerettem valakibe, aki nem volt független. Kézzel-lábbal tiltakoztam magam is ellene, mondogattam, hogy nem kéne, semmi értelme, nem is lenne szabad, ennek ellenére csak belecsúsztam. Titokban találkoztunk, azt játszottuk, hogy senki nem tud semmit, miközben mindenki tudott mindent, szóval a klasszikus háromszög felállás.





Aztán egyszer csak, egy vidám nyári délutánon szembe sétált velem a Nagy Ő, egy hölggyel a karján, akiről tudtam, hogy ő a feleség. Szemem nem rebbent. Fél óra múlva már elég rosszul éreztem magam, újabb tíz perccel később harminckilenc öt volt a lázam, otthon már nem tudtam a kulcsot betenni a zárba, annyira rázott a hideg. A szervezetem besokkolt. Pedig vállaltam a helyzetet, tudtam, hogy van felesége, nekem csak egy kis rész jut belőle, ami, azt hittem, elég is. De akkor szembe jött a valóság…

Ezek akkor nagyon nehéz pillanatok, és mégis újra és újra belekeveredik az ember. De nem is baj. Ha nem ismerem a rosszat, nem tudom értékelni a jót. Én lassan tanulok, de ma már egész más a fontos számomra egy férfiban, hogy tudjam, megbízhatok benne, és számíthatunk egymásra. Ettől még lehet őrülten szeretni… 

A témáról bővebben a Nők Lapja március 14-én megjelenő 11-es számában olvashatsz!