Családot teremt az árva

A hét témája a Nők Lapjában: Kitörés – akiknek sikerült Vesztett helyzetből indultak, mégis esélyt kaptak a teljes életre, és megragadták a lehetőséget. Példák, akikről olvasva erőt meríthetünk, és hálát adhatunk. További írások: • “Hogy igazán értékelni tudjam” » • Natasa “ránk talált” » • Hét gyerek közül az egyetlen diplomás » Az összeállítást készítették: Szigeti Hajni, Bus István, Dobray Sarolta és Dudics Emese

Hiszen jó példát szinte egyet sem látott, rosszból viszont annál több jutott neki.
Kétéves volt, amikor meghalt az édesapja, és amikor – a tragédia hatására – édesanyja inni kezdett. Nyolcéves lehetett, amikor a nővére után, őt is állami gondozásba vették, mivel alkoholista anyja és erőszakos mostohaapja mellett nem maradhatott. A balatoni intézetben egy dolgot tanult meg: ő az esélytelenek közé tartozik, és csak magára számíthat, hiszen senkit sem érdekel igazán, hogy mi van vagy lesz vele. Tizennégy évesen mindezek ellenére úgy érezte, meg akarja találni az édesanyját. Már korábban is próbálta felvenni vele a kapcsolatot, de az nem válaszolt a hívásaira, így a szünetekre sem adták ki Anikót. Amikor végre megtalálta, néhány hétvégi találkozás után az asszony egyik napról a másikra eltűnt. Pár hónap múlva egy kórházban akadtak rá, halálos betegen. Kiderült, hogy a lakásuk elúszott, és azóta az anya vonatokban, aluljárókban húzta meg magát. Anikó mindennap bement hozzá, ápolta, segítette, ameddig tudta. Mivel pénze nem volt, a kollégium (ekkor már kereskedelmi szakmunkásképzőbe járt, és kollégiumban lakott) nevelői intézték a temetést. A lány ekkor döntött úgy, hogy új életet kezd, és megpróbálja előnyére fordítani a múltját.





– Makacs, kemény csaj voltam – meséli –, nem tűrtem el, hogy bárki megmondja, mit csináljak. Ennek ellenére a nevelőim érezhették, hogy helyén van az eszem és a szívem, tudták, hogyha noszogatnak, össze tudom szedni magam. Anyám halála mindenképp fordulópont volt, de a változás maga lassan ment végbe itt belül. Szerencsémre, mindig volt mellettem valaki, aki bízott bennem. Az intézetben például mégsem jelentettek fel, amikor az egyik nyár elején az akkori szerelmemmel egyszerűen megszöktem. Tudták, hogy ha megkérnek, akkor ott leszek szeptemberben az évnyitón, és így is lett. A kollégiumban az egyik nevelőm, Jutka néni szintén kulcsfigura volt számomra. Ő azon kevesek közül való, aki, amikor már először hozzám szólt, akkor is érdeklődve figyelte, mit válaszolok. S hogy áthatoljon azon a védőrétegen, amit magam köré építettem, sokat kellett „ásnia”, de nem adta fel. Vele a mai napig jóban vagyunk.

A másik fontos személy az ,,igazi” Anyu, aki a férjem mamája. Náluk tanultam meg, hogy miként működik egy család, milyen érzés hazamenni. Amikor hozzájuk költöztem, nekem az is furcsa volt, hogy nem kell minden este kimosni a ruhánkat, hanem a szekrényből vesszük ki a tisztát másnap. Főzni, mosni, takarítani – mind ő tanított meg, neki köszönhetjük a lakásunkat is. Leérettségiztem, volt rendes munkám, albérletem, de a saját lakás adta meg az utolsó lökést. Amikor már ez is biztos volt, akkor mertem egy kicsit lazítani, megnyugodni, hogy talán mégis sikerülhet. Nekem is. Volt mellettem egy olyan férfi, akire tényleg számíthattam, összeházasodunk, majd megszületett a kisfiunk, Dani. Ezeknek az embereknek köszönhetem, hogy nem süllyedtem le a mélybe, ahogy sok intézetis, hogy nem iszom, nem dohányzom, visszavárnak a munkahelyemre, és hogy tudok pozitívan tekinteni a jövőre. Persze mindez biztos az én hozzáállásomon is múlik, azon, hogy vidám vagyok, hogy képes vagyok meglátni a jót mindenben. Ez nem ment gyorsan, apránként változtam meg, apránként gyógyultak a sebeim, olvadt le a páncélom.

A témáról bővebben a Nők Lapja március 22-én megjelenő 12-es számában olvashatsz!