Először kislányunk alig két hónapos korában sejtettük, hogy ez nem fog sikerülni. A konyaasztalnál ültünk, szemben, kétségbeesett arccal néztük a másikat, és fogtuk egymás kezét. Lola közben kitartóan üvöltött a bölcsőjében, ahogy a torkán kifért, akkor már vagy húsz perce. Este kilenc óra múlt valamivel, és fogalmunk sem volt, mit tegyünk. Bemenjünk? Kivegyük? Hagyjuk sírni? Kezdjünk el porszívózni? Ringassuk álomba?
A kisbabás családok rengeteg tanácsot kapnak. Sokan és sokszor ajánlanak különböző módszereket az altatásra, sokan és sokszor hangoztatják teljes meggyőződéssel elveiket a gyerek rutinba szoktatásáról vagy éppen annak ellenkezőjéről. Ma, ez kétségtelen, más a divat, mint szüleink idejében volt. Engem és az öcsémet kőkeményen letettek aludni este nyolckor, és hagytak sírni, amíg meg nem tanultuk, hogy este aludni kell. (Az más kérdés, hogy drága jó nagyapám rendszeresen fölkapkodott, ahogy nyekkentem egyet hja, első unoka voltam. Az öcsém és az unokaöcsém már ridegmarha-tartásban részesültek.) A mai könyvek ezzel szemben inkább azt mondják, hogy ne hagyd sírni a gyereket, mert nem azt fogja megtanulni, hogy aludni kell, hanem azt, hogy nem számíthat a szüleire, ha boldogtalan. Ez logikusan is hangzik. Mi majdnem két hónapig hittünk benne, és tartottuk magunkat hozzá. Kiegyensúlyozott gyereket nevelünk! felkiáltással, nagypapám után szabadon, egy percig sem hagytuk sírni Lolát. Napszaktól függetlenül az első nyöszörgésre felkaptuk. Igen ám, de hamarosan kiderült, hogy a mi kicsi lányunk kézben nem elaludni, hanem játszani, vagy legalábbis az ő kezdetleges módján kommunikálni akar. Ezt este tizenegykor már nem tartottuk olyan jó ötletnek, így aztán egy nagyszülői látogatás alkalmával az esti szopi után betettük a bölcsőbe, és kimentünk a szobából. Előtte elmagyaráztam neki, hogy a szomszéd szobában leszünk, nem azért hagyjuk ott, mert nem szeretjük, hanem mert este van, és aludnia kell. Érteni valószínűleg nem értett belőle semmit, de mivel a beszélő arcom nagyon tetszett neki, még gyorsan elmeséltem azt is, hogy előző nap végre elfogadták az Európai Unió hétéves költségvetését. Ez hatott, a sztori végére ugyanis alig tudta nyitva tartani a szemét. Kiosontam a szobából, és diadalmas arccal helyet foglaltam édesapám mellett a nappaliban. Még nem dőltem hátra, amikor Lola ordítani kezdett. Apu egy mesterlövész nyugalmával fölnézett az újságjából, és azt mondta Nyugi. A gyerek jóllakott, tiszta, kényelmesen fekszik, a hőmérséklet megfelelő. Ez hatalmi harc, majd megtanulja, hogy nem érdemes. Hú, de rosszul éreztük magunkat! Hiszen egy két hónapos gyerekről van szó, nem egy kampányoló magyar politikusról Aznap este még valahogy kibírtuk, de apu másnap hazautazott, így aztán magunkra maradtunk a feladattal.
Este kilenckor tehát ültünk a konyhában, és szorítottuk egymás kezét. Ha elengedjük, valamelyikünk biztosan bemegy hozzá. Addigra már a világpolitika minden aznapi eseményét elmeséltem Lolának, ellenőriztem a hőmérsékletet, a bölcsőt, a takarót, a pelenkát, és kétszer bementem hozzá, hogy megnyugtassam, itt vagyunk, szeretjük, de este van, és aludni kell. Este kilenc óra volt. Negyed tíz mondtam ki azt, amire mindketten gondoltunk. Negyed tízig várunk, aztán bemegyünk, és ha kell, hajnali kettőig ringatjuk. Ettől a gondolattól mindkettőnknek borsózott a háta, különösen Alexnak, aki hétkor kel reggelente, és Brüsszelből Antwerpenbe jár dolgozni, de ebben megegyeztünk. Lola 9 óra 13 perckor elaludt. Olyan hirtelen, hogy először azt hittük, a torkán akadt valami. A lehető legrosszabbra készülve rohantunk be a szobába, de a bölcsőben nem fuldokló, hanem nyugodt babát találtunk, aki arcán angyali mosollyal aludt, mintha előzőleg nem ordított volna harmincöt percet úgy, mintha elevenen nyúznák.
Én nem tudom, hogy történt, de nem is érdekelnek a teóriák. Lehet minket kegyetlen, szőrös szívű szülőknek nevezni, de nekünk így működött. Lola minden este legkésőbb fél kilenckor ágyban van. Semmit sem kell erőltetnünk, ő maga is odakívánkozik. Este nyolcra ugyanis menthetetlenül elfárad, vacsora után pedig a szemét alig tudja nyitva tartani. Minden este elmondjuk neki, hogy nem hagyjuk el örökre, ott vagyunk a szomszéd szobában, és ha valami gond van, jövünk. Meghallgatja az aznapi híreket, rámosolyog a feje fölött lógó kiskacsára, és mire behúzzuk magunk mögött az ajtót, már alszik.
D. Tóth Kriszta sorozatának következő részét keresd a legfrissebb Nők Lapjában!