Tûz és víz

A hét témája a Nők Lapjában: Apósok és vejek, avagy két dudás egy csárdában? Sokat írnak, beszélnek, viccelődnek – az író, beszélő, viccelődő (szak)emberek – az anyós-meny viszonyról. Az elsárkányosodó fiús anyákról, akik nem tudják elviselni, hogy szerelmetes gyermeküket egy fiatal nő „elrabolja”. Közben alig-alig állítjuk reflektorfénybe az „apaoroszlánokat”! Ők miként dolgozzák fel, hogy a kislányukat elragadja egy fiatalember? És hogyan emésztik meg, hogy a fiatal férfi színre lépésével új „dudás” jelenik meg a „csárdában”? További írások: • Tisztes távolság » • „Inkább nagyapa vagyok, mint após!” » • „A vejemmel minden rendben!” » • „Jó fej az apósom!” » Az összeállítást készítették: V. Kulcsár Ildikó, Vadas Zsuzsa, Bauer Zsuzsa

– Hosszú hajú hippisrác állt előttem, rosszul lettem. És az érzés egyre fokozódott! Egyszer a lányom megkért, hogy korán reggel vigyem ki őket a buszpályaudvarra, mert síelni mennek. Hajnalban indultunk Misiért, akire várni kellett. Megjött, köszönt, beült a kocsiba, csönd. Válaszolt ugyan a kérdéseimre (egy-egy szóval), de semmi több. Kitettem őket, hazamentem, dühöngtem! „Felkelek hajnalban, szívességet teszek, közben ő taxisofőrnek néz. Ez a fiú egyáltalán nem tud viselkedni!”

A vej, Misi, így mesél:
– Polcot szereltünk az új lakásunkban. Ő intézkedett, irányított, csak inasra volt szüksége. Ezt a szerepet osztotta rám… Pörgött, idegeskedett, miközben én szeretem nyugodtan átgondolni a dolgokat, és békésen-lazán végezni a munkát. Később nem kértem tőle segítséget, nehogy összetűzésbe kerüljünk. Ráadásul gyakran úgy éreztem, hogy betolakodónak tart. Próbált néha fenyegetni is: „Vigyázz a lányomra, különben…?!” Az ilyesféle megnyilvánulásait viccesnek – viccesnek? – találtam. Egy alkalommal a társaság minden tagja rendelt magának egy pohár sört, én egy korsónyit… Apósom hüledezett, én pedig magamban feleltem neki: „Apuka ne izguljon, és ne legyen álszent! Egy korsó sörtől még senkinek sem ritkultak meg az agysejtjei!”

– Mikor változott meg a viszonyotok?

– Az esküvő és főleg az unokák születése után – véli az após – kezdtem megismerni, elfogadni. Láttam, hogy szépen élnek a lányommal, szereti a fiait, beilleszkedik a családunkba, kerüli az ütközéseket, sikeres a munkájában. A haját is levágatta! Úgy jön hozzánk, mintha hazajönne… Ez jó. De nem tagadom, hogy az én álom-vejem inkább egy dinamikus, agilis ember lenne, akivel valami fontosat, valami jót csinálhatnék. Például a politikában. De e téren is eltérő nézeteket vallunk…
– Én az esküvőt tartom fordulópontnak – meséli a vő. Utána „sorstársakkᔠváltunk, ezen szoktunk is néha szórakozni…





– A jelen?

Az após szerint ez nem aktív kapcsolat:
– Úgy érzem, nem igazán érdekli, amit csinálok, én sem értek az ő munkájához, az informatikához. Közös hobbink sincs. Tehát a családon kívül nehéz kapcsolódási pontot találnunk. Segítene, ha több időt töltenénk együtt, és gyakrabban szerveznénk közös programokat.
A vej szerint a kölcsönös „borzongás” ma is velük van:
– Kerülgetjük egymást, de már tudomásul vettük – talán elfogadtuk – a másikat. A családi összejöveteleken elbeszélgetünk, bár ez sokszor azt jelenti, hogy én meghallgatom őt, jól tudok hallgatni… Eleinte állandó feszültséget éreztem a közelében, de ma már el tudok lazulni. A tél végén például a gyerekeimmel hógolyókkal bombáztuk a ház bejáratát – az anyósom is jót nevetett ezen –, ám ő ideges lett. No, akkor – gyermekdeden – dobtam még egyet… Miért? Fejtsék meg a pszichológusok!

A témáról bővebben a Nők Lapja április 12-én megjelenő 15-ös számában olvashatsz!