Az első utunk Angliába vezetett, hiszen oda mégiscsak könnyebb eljutni Brüsszelből gondoltuk mi. Egy öt-hat órás kocsi- és hajóutat azonban az ember bárhogyan próbálkozik is lehetetlen egy pici baba napirendjébe zökkenőmentesen beilleszteni. Így aztán felkészültünk a kényelmetlen helyzetekre szoptatás a kocsiban a benzinkútnál, pelenkázás a La Manche csatornán ringatózó kompon, altatás útközben. Calais-ig nem is volt semmi gond, Lola édesen szunyókált az ülésében. A francia kikötővárost elérvén azonban felpattant a szeme, és nyugtalanul fészkelődni kezdett, mintha érezte volna, hogy hamarosan elhagyjuk a kontinenst. A helyzeten mit sem javított, hogy a francia határőr percekig orrhangon röhögött Lola útlevélképén. Jól emlékszem a fényképezésre a néhány hetes, félig-meddig még alvó gyereket úgy kellett a fehér háttér elé tartanom, hogy a kezem egyáltalán ne látszódjon. Én igyekeztem a babácskát a hóna alatt fogni úgy, hogy az emberes dupla toka és a telt arcocska ne gyűrődjön föl vajmi kevés sikerrel. A kicsi lány ugyanis pont úgy néz ki a képen, mint egy angol futballhuligán.
A kompon végre egy kicsit lazíthattunk. Legalábbis Alex és Lola, én ugyanis tengeribeteg vagyok. Még ezen a több ezer személyes nagy monstrumon is képes vagyok szédülni, émelyegni és vizet fakasztani a kapaszkodókorlátokból, mint ahogy tettem ezt most is. Az út második, angliai fele viszonylagos nyugalomban telt, ha leszámítjuk azt, hogy egy kiadós benzinkúti etetés miatt jókora késésben voltunk, így éppen a péntek esti csúcs idején értük el Londont. Még az eső is eleredt. Lola azonnal megérezte a feszültséget, és az út utolsó másfél óráját végigordította. Az angol nagymama, nagypapa és nagynéni fültől fülig érő mosolya már akkor leolvadt, amikor a kocsi befordult a sarkon, az elkeseredett üvöltést ugyanis onnan hallani lehetett. Ezen, sajnos, a nagymami örömkönnyei és a nagypapi rajongó pillantásai sem segítettek. Lola alig várta, hogy végre egyedül maradjon velem a hálószobában.
Másnap reggel bizakodva ébredtünk. Bár nekem rossz előérzetem volt, a nap ugyanis óránként be volt osztva. Érthetően mindenki kíváncsi volt a mi kis Lolánkra, így az a rengeteg ember két napig egymásnak adta a kilincset. A kicsi lány 48 óra alatt 26 új arcot látott, törékeny testét 52 ismeretlen kar ölelte. Természetesen és érthetően mindenki meg akarta dögönyözni kicsit, mindenki mosolyt próbált csalni a kis ideges arcára. Majd beleszakadt a szívem
Dacolva az angol udvariassági szabályokkal, naponta háromszor valamilyen csellel megszereztem a gyerekemet, és fölszöktettem az emeletre, ahol pihenhetett keveset. De estére már engem sem akart látni szegény. Persze tudom, ezen minden baba átesik, szerető család és barátok mindenhol vannak. Csakhogy a mi Lolánk eddig kis brüsszeli barlangunkban lakott, ahol szinte csak minket látott, ahol nyugalom és harmónia vette körül, ahol mindennek mama- és papaillata volt, és ahol jól ismert minden zegzugot.
Vasárnap délutánra azonban minden megváltozott. Lola nagy, kék szemei ismét mosolyogtak, és kora reggel gurgulázva kacagott, amikor a nagyapja lapátkezével megcsiklandozta. Az ideges rosszkedv amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant. Csodálatos gyorsasággal felfogta és elfogadta, hogy ez most egy másik barlang, amely végül is egész jó hely, csak egy kicsit többen lakják. A tizenkét személyre terített családi ebédlőasztalnál azzal szórakoztatott minket, hogy az apja tányérjáról próbálta levadászni a zöldborsót, majd, amikor nem sikerült, egy gyors mozdulattal bedobta a pudingba a kedvenc plüssoroszlánját. Még az sem zavarta, hogy a hazafelé úton egy órát késett a komp, viszont fűtés csak a játékteremben volt, úgyhogy kénytelenek voltunk a zenélő játékautomaták tövében meghúzni magunkat. Mire hazaértünk, és előkerítettük a főbérlőt, aki péntek este kicserélte a kapuzárat, csak erről elfelejtett minket értesíteni, Lola már az igazak álmát aludta, karjában a pudingillatú oroszlánnal.
Még nem sejtette, hogy néhány héten belül ennél is nagyobb kaland vár rá, amikor a mamával Magyarországra repül