„Nem késtünk el a családalapítással”

nlc | 2006. Május 02.
– Úgy látom, társadalmi folyamat eredménye, hogy egyre késõbb szülnek a nõk, legalábbis azok, akik számára a tanulás az érettségi után is fontos – mondja Pénzes Katalin. Az ügyvédnõ számolgatni kezd.




A hét témája a Nők Lapjában:
Anyák. Fiatalon vagy éretten? Jókor!

Anya. Tizenhét évesen ugyanúgy, mint negyvenévesen. Kinél gondosan megtervezve, kinél belülről hajtva. De létezik „túl korán” vagy „túl későn”? Lehet ebben „hibázni”? Talán, ha a zsebünkben lapulna az „érettségmérő berendezésünk”… Ami megmondaná, mikor van itt az idő. De nem lapul. Van viszont karrier, ösztön, félelem, biztonság, társadalmi elvárás, családi „hagyomány”… És a végén egy új Élet. Meg egy Anya. Tizenhét évesen ugyanúgy, mint negyvenévesen.

További cikkek a témához:
• “Gyerek nélkül zene sincs…” »
• Tyúkanyó – tizenhét évesen »
• A szülőséget tanulni kell! »

Az összeállítást készítették:
Dobray Sarolta, Fejős Éva, Kertész Gábor  


Jó esetben huszonnégy éves egy lány, mire diplomát szerez, az ő pályáján három év, mire megszerzi valaki a szakvizsgát, és pár év gyakorlati idő is ajánlatos ahhoz, hogy a saját nevén, saját irodájával dolgozzon. Még néhány év, mire elindul a karrier, és utána ismét két-három év, mire az illető anyagilag is annyira egyenesbe jön, hogy nyugodt szívvel gyereket vállal.

– De nem csak ez az ok – teszi hozzá. – A lányok többsége már tudja, jobb, ha érettebb fejjel választ, mintha tizennyolc évesen, az első fiúval családot alapítana. Én legalábbis így voltam ezzel: ismerkedtem, volt egy komolyabb kapcsolatom is a múltban, de nem éreztem igazán, hogy neki kellene gyereket szülnöm. Harminckét éves voltam, amikor megismertem a páromat – akivel két évvel később összeházasodtunk –, és, bár mindketten szerettünk volna babát, előbb mégis meg akartunk élni közösen szép dolgokat, jó volt utazgatni, élvezni, hogy ketten lehetünk.

Amikor eldöntöttük, hogy jöhet a gyerek, nem volt sima ügy: egészségügyi probléma miatt nem estem teherbe, tehát előbb gyógyszeres kezelésre volt szükség, majd inszeminációval – a spermiumok mesterséges feljuttatásával – sikerült teherbe esnem. Harminchat és fél éves voltam, amikor megszületett Ádám. Nem tudom, korábban hogyan éltem volna meg az anyaságot – valószínűleg türelmetlenebb és éretlenebb lettem volna –, de most nagyon nyugodt vagyok, nem érzem úgy, hogy bármit is elmulasztanék miatta az életemből. Nem bánom, hogy nem tudunk mostanában annyit utazni, egyrészt úgy gondolom, majd elmegyünk pár év múlva, ha akarunk, másrészt már jártam messzi tájakon, nem érzem, hogy bármiből kimaradnék.





Érdekes, hogy Ádámmal mindezek ellenére csak három hónapig voltam otthon, majd visszamentem dolgozni, és a férjem – aki akkoriban államvizsgázott, tehát otthon tanult – maradt otthon vele. Persze gyakran lelkiismeret-furdalást éreztem amiatt, hogy esetleg elmulasztok valami fontosat – de végül nem maradt ki semmi, még a fiam első lépéseit is láttam. Szerencsés vagyok, mivel kötetlen a munkám, sokat lehettem és lehetek mellette, és sokszor inkább éjjel dolgozom, hogy a nappalokat együtt tölthessük.

Nem gondolom, hogy elkéstünk volna… A mi életünk pár éve kezdett ott tartani mind érzelmileg, mind egzisztenciálisan, hogy felelősséggel családot alapítsunk. Most várjuk a második gyerekünket – könnyen viselem a terhességet, és a gondolatot is, hogy negyvenhez közel adok életet egy újabb babánknak.


A témáról bővebben a Nők Lapja május 3-án megjelenő 18-as számában olvashatsz!
Exit mobile version