Détár Enikõ: Az asztalon is táncolna

Fejős Éva | 2006. Május 03.
Azt gondoltam, Détár Enikõ biztosan sportkocsival érkezik, de a létezõ legkisebb autóval áll be a parkolóba. Lobogó, vad, vörös tincseit szoros copfban viseli, mintha csak meg akarná zabolázni szenvedélyességét.

A fiatalon „szeszélyes, szenvedélyes, elvarázsolt” lány ugyan alkalmazkodott a világ keménységéhez, de a fegyelmezett, érett nő képe mögül is átsejlik az egykori, érzékeny vadóc.





– Nagyon helyes, „hobós” kisautóval érkeztél. Beférnek melléd a gyerekek?

– Imádom a formáját, komoly érzelmi kapcsolat fűz hozzá, de egyetlen hátránya, hogy egyszerre nem tudom mindkét gyereket szállítani vele. Megoldjuk Karival (Rékasi Károly, a férj – a szerző), ki, mikor, melyik gyerkőcöt viszi óvodába, iskolába. A lányunk, Gigi már tizenhét és fél éves, a „kispasi”, Zsebi négy. Most, hogy az anyák napi számban jelenünk meg, végiggondoltam, mit jelent számomra ez a nap: természetes, hogy anyukám jut először eszembe róla. Annak idején azt mondták neki, hogy nem lehet gyereke, aztán csoda történt: három baba elvesztése után megszülettem, majd világra jött a húgom.

– Korán akartál anyává válni?

– Középiskolásként arra gondoltam, ha nem vesznek fel a Színművészetire, akkor pszichopedagógus leszek, és deviáns gyerekekkel foglalkozom majd. Tizennyolc évesen elmentem egy gyermek- és ifjúságvédelmi intézetbe képesítés nélküli nevelőnek. Ott örökbe akartam fogadni egy félroma kisfiút, Tihamért. Ki is vittem magunkhoz párszor, de akkorra már apukámat elvesztettük, és anyuval, a nagyszüleimmel, testvéremmel, egy macskával és egy kutyával éltünk egy ötvenhét négyzetméteres lakásban. Anyukám a körülmények miatt, meg nyilván a korom miatt sem engedte, hogy örökbe fogadjam Tihamért.





– Miért pont őt akartad?


– Ő volt az a hároméves kisfiú, aki mindig belém rúgott… Talán azért, mert így tudta kimutatni az érzelmeit. Később felvettek a főiskolára, megismerkedtem Karival, és Gigit valóban elég fiatalon szültem. Az orvosaim nem javasolták, hogy még egy gyermeket szüljek, és én sem gondoltam, hogy két gyerekkel lenne teljes az életem. Majd jelezte érkezését Zsebi, és bizony, komoly dilemma volt, hogy vállaljam-e, hiszen a lányunk már kezdett felnőni, végre volt elég munkám, egyenesbe jött az életünk… Ehhez a döntéshez bátorság is kellett, de nagyon jó, hogy így határoztam.

– Könnyebb vagy nehezebb most kisgyerekes anyukának lenni, mint Gigivel volt?

– Könnyebb. Amikor Gigi ennyi idős volt, mindenki ötleteket adott a neveléshez. Ma már, ugyan meghallgatom a tanácsokat, de úgy csinálom, ahogyan szeretném. Én akkor is nagyon sokat dolgoztam, amikor Gigi pici volt, több színházban játszottam, talán több bemutatóm volt. Nem is tudtam volna egy évig otthon maradni egyik gyerekkel sem, szeretek pörgősen élni. Most is rendszeresen játszom a Madáchban, főleg zenés darabokban, fellépek a Karinthy Színházban, Karival önálló estünkkel járjuk az országot, és vezetem a Találkozások című tévéműsort.

– Pörgős, vörös vamp… Úgy élhetsz, ahogy szeretnél?

– Eredetileg sötétbarna a hajam. Sokkal szélsőségesebben, sokkal vadabbul szeretnék élni, mint amit megengedhetek magamnak. Például még mindig szívesen táncolnék egy buliban mezítláb, kicsit becsípve, az asztal tetején. De azt gondolom, ezt már nem tehetem meg.





– A gyerekek miatt?


– Részben. Másrészt magam miatt sem. Megértettem huszonkét év együttélés alatt, hogy Kari nem vágyik bulizni, inkább szűk társaságban érzi jól magát, nem szeret táncolni. Nyilván neki is, nekem is le kellett mondanunk bizonyos dolgokról ahhoz, hogy jól működjön a kapcsolatunk, de ez nem baj.

– Tűz és víz találkozott?

– Sok mindenről egyformán gondolkodunk, de különbözünk is. Amikor ő betoppant az életembe, éppen egy viharos, szenvedélyes szerelemből táncoltam kifelé. Érdekes, hogy Kari határozottsága akadályozott meg abban, hogy kibéküljek a korábbi szerelmemmel. Csupán ennyit mondott: „Holnap szakítasz vele!” Olyan határozott volt ez a szőke kölyök, hogy elküldtem azt a pasit, akiért korábban annyit küzdöttem, s három nappal később összeköltöztünk Karival.

A teljes cikk a 18. heti, május 3-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.

Exit mobile version