Persze tisztában voltam azzal, hogy Albert Györgyi nincs túl jó passzban, mégsem reggeliztem, hanem tartottam magam a papírformához: a Bikánál terülj asztalka várható, de legalább némi keksz. Ám a dolgok másként alakultak
Már harmadik órája autókáztam, amikor végre megérkeztem Martonvásárra, egy csendes kis utcába, ahol erősen foghíjasak voltak a házszámok. Teremtett lélekkel nem találkoztam, ezért nem maradt más hátra, mint ránézésre kitalálni, melyik házban lakhat Bika szülött. A finom pázsitra, a gondosan nyírt bokrokra, a teraszon álló elegáns kerti fabútorokra esett a választásom.
Nem vagyok lusta, és vártalak, csak iszonyatos migrénem van, ezért nem tudok felkelni. Ülj az ágyam mellé, adj egy kis vizet, meg ha van fájdalomcsillapítód, azt is! Aztán vedd elő a horoszkópomat, és mond meg, miért tűnik ilyen nehéznek az életem!
Ehhez nem kell asztrológia, a csillagállások nélkül is meg tudom mondani: azért, mert nehézzé teszed. Most van a negyvenkettedik születésnapod, ez a hatodik szaturnuszi év, amikor össze kell szedned magad, mert a sors lehetőséget kínál arra, hogy megválj a régi életstílusodtól.
Egy Bikának nem olyan könnyű a régi dolgokat elengedni, még akkor sem, ha kínszenvedés. De szeretném, ha változna az életem, ezért fizettünk be egy pesti lakásra, mert itt pokolian magányos vagyok. Egyébként kedvelem ezt a helyet, az itt élő embereket, de azért az mégiscsak lehetetlen, hogy a társasági életem színhelye a helyi kocsma és az ábécé legyen! Tévedés volt tartósan ideköltözni. Pesten kellett volna maradni, hatvan-hetven négyzetméteres lakást venni, ezen a telken meg egy faházat felhúzni.
Miért vagy magányos? Hol a férjed?
A férjemmel csak hétvégén találkozunk, mert a munkája miatt borász nem tud Sárospatakról elmozdulni. Egyedül lakom ebben a nagy házban, aminek csak a hálószobáját és a fürdőszobáját használom. Ráadásul bejárni sem könnyű, mert nincs kocsim, és nem tudok vezetni.
De a férjeddel akkor sem találkoztok többször, ha Pestre költözöl, hiszen úgysem fogja otthagyni a borokat, ahogy most sem.
Igen, de akkor a barátaim és olyan emberek közelében élnék, akikkel fontosak vagyunk egymásnak, mint régen.
Miért nem jönnek ide a barátaid?
Mert ez nem Amerika, ahol harmincöt kilométer nem távolság. Magyarországon kétszer is meggondolják az emberek, hogy megtegyenek-e ekkora utat. Maximum alkalmanként egy grillsütésre vállalkoznak.
Ha költözöl, a családod is közelebb lesz?
Ez teljesen mindegy, mert nem tartjuk a kapcsolatot. A húgommal húsz éve, édesanyámékkal két éve nem beszéltem. Az apám az egyetlen, akivel közel maradhattunk volna, de az anyámmal olyan szimbiózisban élnek, hogy nem tudunk sem külön találkozni, sem kommunikálni. Egy telefonjuk van, még csak fel sem tudom hívni. Egyébként sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért vagyok én ennek a családnak a tagja. A testvérem húsz évvel ezelőtt becsapott, és amikor ez fehéren-feketén bizonyosodott, anyámék nem álltak ki mellettem, amit nem tudok megbocsátani. Anyámmal két éve beszéltem utoljára a születésnapomon, amikor az utolsó öngyilkossági kísérletem nem sikerült. Amikor magamhoz tértem, mindjárt azt kérdezte: Hogyan tehetted ezt? Meg fog jelenni a sajtóban, és mit fognak szólni ehhez apád munkahelyén? Ez még inkább beletaszított a depresszióba, mert ha az ember túléli az öngyilkosságot, akkor azt várja, hogy az anyja átöleli, és azt mondja, örülök, hogy élsz.
Hiszel a karmában?
Igen.
Akkor hogyan képzelted, hogy eldobhatod az életed?
A teljes cikk a 21. heti, május 24-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.