Kedves Soma!
Az anyukáján kívül még van két nővére, akik azért ellenzik a kapcsolatunkat, mert a barátom 21 éves, és azt mondják, hogy túl fiatal vagyok hozzá. Pedig nem is ismernek, nem tudják, hogy milyen vagyok igazából. Érettebben gondolkodom, mint az átlag 16 éves lányok. Elképzelni sem tudom, hogy lehet valakit úgy utálni, hogy nem ismered. Az egyetlen, aki szeret a családjában, az az apukája. Ő próbál nekünk segíteni, de nem nagyon sikerül neki.
Mindannyiunknak rossz, de leginkább a barátomnak. A családja és köztem őrlődik. Nem várom el, hogy válasszon köztem és a családja között, sőt ezt nem is szeretném, de már nem sokáig bírja a kapcsolatunk. Nem tudunk annyit együtt lenni, amennyit szeretnénk, mert megszólnak minket. Egyikünk sem erről álmodott. Sokat beszélgetünk, hogy mit tehetnénk, de nem jutottunk sokra.
Köszönöm, hogy elolvastad a levelemet, azt pedig még jobban köszönöm, ha válaszolsz is rá.
Dea
Szia Dea!
Khalil Gibran gyönyörű könyvében, a Prófétá-ban van egy ilyen mondat, (kölcsönadtam a könyvet, de már nem tudom kinek, úgyhogy nem szó szerinti az idézet, csak ahogy emlékszem rá): “Gyermekeid nem a te gyermekeid. Ők csupán nyílvesszőid, akiknek figyelheted röptét!”
Az a szülő feladata, amikor gyermeke már kiröppent, avagy az önálló szárnypróbálgatás, és röpülés időszakába került, hogy támogató, szerető figyelmével ott álljon a háttérben (ugrásra készen, ha valóban szükség van rá), és bölcs szemlélődéssel figyelje, hogyan éli gyermeke a saját életét. Nem pedig az övét!
Úgy gondolom, ez az a pillanat, amikor a barátodnak el kell indulnia a saját útján, és mernie kell konfrontálódni az anyjával! Nem kell megfelelnünk a szüleinknek sem. Az igazi szeretet, bármelyik – legyen az akár szülői – nem feltételhez kötött. Az “akkor szeretlek, ha…” nem szeretet! Igen alaposan rátelepedett a családja az életetekre, de ez a viszony rajtatok is múlik!
A barátod választása valójában nem a családja és közted zajlik, hanem a saját önállótlansága, és önállósága között! Én mérhetetlen önzésnek és tapintatlanságnak tartom a másik személyes terébe való beletrappolást, azt, hogy emberek beleszóljanak abba, a másik kit szeret, és kihez vonzódik.
Sose tennék, és sose fogok ilyet tenni a gyerekeimmel! Még ha azt fogom látni, hogy az illető zavaros figura vagy rossz arc, akkor is hagyni fogom, hogy tapasztalják meg maguk a másikat, hadd nőjön ezáltal is az ön- és emberismeretük. (Max. figyelmeztetően elmondom a véleményem)
Szóval, én a barátod helyében nem a megrettent nyuszit játszanám, hanem az önérzetes, önmagához, a saját elveihez, érzéseihez, vágyaihoz hű önmagamat adnám, és nem hagynám tovább, hogy az anyuka (mert nyilván itt ő a meghatározó), és az őt utánzó két nővér ilyen szinten beleszóljanak a magánéletembe. Eléjük állnék, és képviselném az érdekeimet! Egyébként amikor először olvastam el a leveledet, azonnal a Rómeó és Júlia jutott az eszembe. Most másodjára pedig mesefigurák, a gonosz mostoha és a két gonosz lánya, akik az anya mögé állva, két oldalt kikukucskálva járnak az anyjuk kedvében úgy, hogy őt utánozva csipkelődnek, ármánykodnak. Közben ott ül a fotelben a melegszívű, ám gyenge akaratú papa, aki nem tud mit tenni, hisz még a saját élete irányítását is átengedte zsarnok feleségének. A két kirekesztett fiatal pedig kézen fogva áll a metsző szélben, s csak a szerelmük tartja őket össze…
Ez persze most csak egy “mese” volt, az én megindult fantáziám elcsatangolása.
No, de vissza a témához! Szóval, ha a barátod most, 21 évesen nem mer, nem tud és nem fog az anyja és a nővérei elé állni, és nem mondja azt, hogy itt a határ, nem engedem a továbbiakban, hogy beleszóljatok a magánéletembe, hogy kit szeretek, kit választok, kivel barátkozom, akkor soha nem lesz önálló, felnőtt, saját döntéssel, és felelősséggel bíró ember! Akkor mindig az anyukának megfelelni akaró, anyuka függésében élő gyerekember marad, akárhány éves is legyen. Persze ez is lehet egy választás, ismerek több ilyen, elvileg (életkor szerint) felnőtt embert. Ezt mindenki döntse el maga. De jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy hol vannak a határok, amin belül már a saját személyes terünkbe lép valaki. Nem vagyunk birtoktárgyak! Senki sem birtokolhatja terrorral a másikat! Sem szülő, sem házastárs! Az egymáshoz fűződő kötelékek nem az erőszak hatására kell, hogy kialakuljanak!
Már ajánlottam, de most újra ajánlom Bruno Bettelheim – Az elég jó szülő című könyvét. A fejlődéslélektan egyik alapkönyve, minden szülőnek javaslom. Érdemes lenne megvennie a barátodnak, és egy adandó alkalommal megajándékoznia vele az anyukáját. Ahhoz, hogy az anyuka változzon, a barátod hozzáállásának is változni kell!
Hál’ Istennek, egyre inkább terjed a Gordon féle PET módszer, aminek a lényege az, hogy az igazi kapcsolatok nem hatalmi drámán alapulnak, tehát az alá-és fölérendelt, a megfélemlítő- és kiszolgáltatott, megfélemlített, függő viszonyán, hanem egyenrangú lelki kapcsolatokon. Legyen az szülő-gyerek, férj-feleség, főnök-beosztott kapcsolat.
Írod, hogy: “Próbálok kedves lenni, megfelelni, elkezdtem járni zongorázni, mert az anyukája imádja a zenét, és a “kicsi fiának” egy olyan lányt képzelt el, aki tud zenélni. ” Elképesztő! Ez az anyuka nem a jelenben él! Ő előre elképzeli, hogy a fia kedvese mihez értsen, és milyen legyen??? Ez tudod mit jelent? Hogy SOHA, SENKI nem lesz neki elég jó! És ettől mindenki szenvedni fog! Ő is! És közben a terrorizálásával csapolni fogja a teljes környezete energiáját! Ezt ne hagyjátok tovább! Rázzátok föl, hadd változzon, hátha nyitott lesz még egy elfogadó, boldog, elégedettséget adó életre! Ez így neki se lehet jó!
Eszedbe se jusson megfelelni neki! Persze zongorázz, ha élvezed, ha tényleg örömöd leled benne, de csak a saját döntésedből, és kedvedért! Mennél jobban meg akarsz neki felelni, annál inkább rád fog nőni, és az erőidből táplálkozva válik egyre elégedetlenebb zsarnokká!
Szedd össze magad, állj elé bátran, és kérdezd meg őt, hogy tessék szíves lenni megmondani, hogy mi a baja velem? És miért tetszik úgy véleményt alkotni rólam, hogy nem is tetszik ismerni? És miért akarja megkeseríteni az életünket? És magának hogy esne, ha hasonló szituációban lenne, mint én, meg a fia? Magának hogy esett volna, ha beleszólnak abba, hogy hogy érezzen? És most hogy esne? Tetszik emlékezni a Rómeó és Júliára? El tetszik tudni képzelni, hogy milyen érzés lehet a támogató, és elfogadó szeretet? Szóval, hajrá kislány, előre!
Nem baj, ha szemtelennek fog tartani, merj konfrontálódni! Ne foglalkozz vele, hogy mit gondol rólad! (Az én anyósom sem ilyen menyet képzelt el…) Én 18 éves voltam, amikor az apám utoljára megvert, mert nem felvételiztem a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-angol vagy magyar-népművelés szakára, csak a Színművészetire. Ő azt akarta, hogy én tanár vagy népművelő legyek, a művészi pályát nem tartotta “igazi”, rendes foglalkozásnak. Azt üvöltötte: “az én lányomból nem lesz bohóc, színész, kurva“. Mikor kiléptem az ajtaján, amin legközelebb csak két év múlva léptem be újra (pedig hiányzott…), akkor azt mondtam: “Vagy művész leszek, vagy hulla!” És igazam volt, tudtam, hogy ha az ő elvárásainak akarok megfelelni, és Debrecenben vagy Hajdúnánáson maradva leszek tanárnő, akkor már alkoholista vagy öngyilkos lettem volna. (Na jó, ez túlzás, eddig biztos nem jutottam volna el, mert ennél alapjáraton jobban szeretem az életet, de nem lettem volna kiteljesedett).
Szóval a szülői tisztelet nem azt jelenti, hogy be kell nekik hódolni, és meg kell felelni az elvárásaiknak. Egyébként meg ne feledd el, ők is “csak” emberek, tele hibákkal, tévedésekkel, sérülésekkel. És ez így is van rendjén, így kell elfogadni egymást.
Mindenesetre számotokra ez most egy feladat, hogy ezen helyzet megoldásán keresztül is gyakoroljátok az önmagatokká válást. Kívánok hozzá sok-sok erőt, éberséget, bátorságot! Drukkolok nektek!
Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu