Hegyi Barbara: szõke nõ furcsa hanggal,

Megkönnyebbülten újságolja: az új autó miatt késett – ez volt az első útja, és benzin kellett bele. – Milyen színű? – kérdem szakszerűen. – Hát fekete! Milyen lenne? – Beleülünk, csodás újautó-szag. – Mondd csak, kérdem tapogatózva –, ebbe beszállhatnak majd a kutyáid? – Hát persze! – És Rozi pogácsával és jégkrémmel? – Viccelsz? Az autó arra van, hogy éljünk benne.

A lényeget azt hiszem, már meg is beszéltük. A többit hétfőn.

– Mostanában új filmben, Bacsó Péter, De kik azok a Lumnitzer nővérek? című mozijában láthatott a közönség. Kaptál érte hideget-meleget. Te szeretted a fekete hajú amazon szerepét?

– Nagyon örültem a filmnek, éppen, mert egészen más a szerep, mint amilyenben mostanában láthatott a közönség. De hát, hogy „amazon” volna? Egy nő, akit szörnyű helyzetbe hoz a főnöke, akinek a szeretője volt, megzsarolja, és ettől keveredik bele olyan kalandokba, amelyekbe normálisan egy nő nem kerül. Ezenkívül még eljátszhattam benne sok más karaktert: öreg matrózt, berakott hajú funkcionáriusnőt…

– Lelkedre veszed a kritikát?

– Igen.

– Melyik szereppel kínlódtál a legtöbbet?

– Mindegyikkel megküzdök. Azzal is, amelyik épp valami miatt mélyen érint. Azt hinnéd, ha valamit a személyes életedben is éppen megélsz, akkor azzal könnyebb – csak ráteszed a karakterre a mondatokat, és kész. De ez nem így van. Az elemzés, a partner reakciói minden egyes szituációnak új értelmezést adhatnak. Olyan nincs, hogy a szerep egy az egyben én vagyok. Például az Életképek tévésorozat hősnőjében benne vagyok kicsit én is, mert hiszen kiből oldanám meg, ha nem magamból, de a reakcióim adott esetben egészen mások.

– Otthon a reggeli kávé közben, fejben születik meg leginkább a karakter, vagy ösztönösen, a színpadon?

– Itt is, meg ott is. A színészmesterséget nem lehet levetni, amikor hazamegyünk – bennünk él a szerep. Épp most búcsúztunk el a Macska a forró bádogtetőn előadásától – olyan szomorú ez. Ilyenkor mindig elveszítünk egy részt magunkból. Meghal egy közeli ismerős.





– Az egyik kritikusod azt írja egy darab kapcsán: a hangod modulálatlan és alkatilag zárt a beszéded, ennek a hátránynak a leküzdésére fordítod minden színészi képességedet, és ennek kárát látja a figura. Nem érzed ezt a típusú bírálatot övön alulinak?

– A kritikának akkor van értelme, ha az ember tanul belőle. Ebből mit tudok tanulni? Engem a hitelesség érdekel – az, hogy milyen hangszínen beszélek, mindegy, ha a néző elhiszi, hogy a karakter azonos önmagával. A hangommal már mindent megtettem, amit csak lehetett: énekórán, beszédórán képeztem.

– Szereted a hangodat?

– Hát… ezzel születtem! Ha erre a pályára mentem, mindent meg kell tennem azért, hogy technikailag megkönnyítsem a saját dolgomat, megtanuljam használni, kiereszteni, vagy éppen kímélni. Ebbe rengeteg munkát fektettem. A szinkronban sok mindent kipróbálhattam, és láttam, hogy a hangom többfajta karakterrel összefért. Míg a színpadon lehetek sokféle, de mégiscsak én vagyok jelen.

– Egy-két kritikai megjegyzést leszámítva tenyerén hordoz téged a sajtó.

– Igen, nem panaszkodhatom. Csakhogy azt is tudom, hogy ez nem az én különleges érdemem, hanem a szakmánk hoz ilyen helyzetbe bennünket. De ezzel nem szabad visszaélni. A színész akkor van, ha látszódik – otthon a szobájában senki nem színész. Ám nem biztos, hogy ezt a kitüntető figyelmet a magánéletemmel, a hülyeségeimmel, a hobbijaimmal kell szolgálni. Nagyon megható, amikor érdeklődnek utánunk, csak nehéz vele mit kezdeni. Hiszen mi érdekes az én életemben, a színházon kívül? De legkevésbé arról kérdeznek. Botrányhősnek viszont nem vagyok jó, mert a sajtó számára unalmas az életem – bár nekem épp így jó –, de nem fogok rájátszani, hogy érdekesebb legyek.





– Megértem a tartózkodásodat, de az olvasóknak viszont lehet fontos igazodási pont, amit tőled hallanak. Akár ez is, amit most mondasz: az erkölcsi tartás, hogy a népszerűségért nem áldozol be mindent…

– Ez kötelez is, ez a bizalom és érdeklődés. Jó lenne valami méltóságot megőrizni ennek a szakmának – és saját magamnak –, csak olyasmit elvállalni, amivel tudok valamit mondani. Egyébként inkább a háttérben maradnék. Csak hát ez a magatartás ma már szinte a nagyképűség határát súrolja… És nem is nagyon megy, hiszen anélkül is megjelentek rólam mellbevágó hírek, hogy akár egy szót kiejtettem volna a számon. Leírták például, hogy terhes vagyok.

A teljes cikk a 25. heti, június 21-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.