Kedves Soma!
Arra gondoltam, én is megírom a problémámat, nagyon érdekelne, mi a válaszod. Ez a probléma kb. egy éve foglalkoztat, napról-napra eszembe jut, és nagyon zavar, hogy nem tudok döntést hozni. Valószínűleg az életkorom miatt lett aktuális – 39 éves vagyok. Nincsen gyerekem, viszont ez az utolsó egy-két év, amíg szülhetnék. Mindig úgy gondoltam, hogy majd egyszer, de még nem jött el az ideje. (Volt egy abortuszom.) Viszont most sem ideálisak a körülmények. Sőt, inkább lehetetlenek.
Hallgassak az ösztöneimre, vagy hallgassak az eszemre? Rossz érzés azt tudomásul venni, hogy nem lesz gyerekem. Ugyanakkor azt is lehetetlennek tartom, hogy legyen. Valószínű, addig töprengek, amíg eldönti az idő. Mindig is jellemző volt rám, hogy nem tudtam dönteni, és inkább sodródtam az eseményekkel. Sajnos. Mostanában nagyon el vagyok keseredve emiatt – úgy érzem, elpazaroltam az időmet, és szinte semmit nem sikerült elérnem az életben. Ma is ott tartok, ahol 20 éves koromban. Nagyon örülnék a válaszodnak, érdekes dolgokat írsz.
Üdvözlettel: Lívia
Kedves Lívia!
döntésed az, hogy anya szeretnél lenni, akkor a tervezett baba édesapja az, aki rajtad kívül még döntést hozhat ebben a helyzetben. Legmagasabb szinten pedig maga a lélek, aki esetleg épp hozzád kívánkozik le. Én semmi mást nem tehetek, és nem is tudok tenni, mint elmondani, kívülről hogyan látom ezt a helyzetet – ilyen kevés, ám annál súlyosabb információval a háttérben -, és hogy milyen technikákat ismerek arra vonatkozóan, hogy meghallhasd a saját, legbelső hangodat, és felnőttként felvállald döntésed következményét.
Azt írod: “Valószínű, addig töprengek, amíg eldönti az idő.” Látod, milyen érdekes… megint más valaki, vagy valami dönt majd el helyetted: az idő. Nem te, majd ő eldönti. Nem, drága, valóban ezek azok az évek, amikor még te is
dönthetsz! Most nem is mondanék semmit, egyelőre inkább csak kérdezlek. Mi a motivációd arra, hogy anya legyél? Pusztán az, hogy “elpazaroltad” az éveidet, és semmit nem tudsz fölmutatni? (“Ma is ott tartok, ahol 20 éves koromban.”) Így szeretnél valami maradandót alkotni? Megmutatni a környezetednek, a világnak, hogy te is teremtettél, létrehoztál “valamit”? Vagy erős anyai ösztönök dúlnak benned? Szeretnél várandós lenni, szoptatni, folyamatosan gondoskodni valakiről? Szeretnéd a szeretetnek egy másik dimenzióját megtapasztalni? Szeretnél kötődni, és magadhoz kötni? Magadért, és magadnak szeretnéd a gyereket, vagy tényleg úgy gondolod, hogy olyan életteret, érzelmeket tudnál annak a későbbiekben önálló, és szuverén lénynek nyújtani, akit bevállalsz, amiről azt gondolod, hogy tényleg jó lenne neki is?
Olyan kérdések ezek, amiket ha megválaszolsz, biztos segítenek közelebb jutni a benned – és csakis benned – levő válaszhoz. Megint eljutottunk az egyik legmélyebb, legfontosabb, legtöbbet vitatott és tárgyalt témához: a sors és szabad akarat kérdéséhez. Ez az a téma, amiről talán legtöbbet írtak, ez az egyik legtöbb gondolatot mozgósító kérdés, hiszen ebbe a témakörbe még maga Isten léte és “személye” is belefolyik… Nagy dolgok ezek, a saját sors felismerése és elfogadása. De hát az egyik alapproblémád ott van, hogy félsz dönteni. Ráadásul a szavaidból úgy vettem ki, hogy még az apuka sem biztos. (Persze lehet, hogy tévedek.) Vagyis neked, aki alapvetően félsz döntéseket hozni, eldönteni azt, hogy biztos társ nélkül fölvállalsz-e egy gyereket? Kemény helyzet, átélem… És megint csak kérdések: Vajon esetlegesen pusztán abból a
motivációból fakadóan, hogy megtanuld a saját döntésed súlyának a fölvállalása árán a valódi felnőtté válást, jogod van-e vállalni egy lélek
egyengetésének az útját? Bár ebben a kérdésben némileg már benne van a válasz is, mert ha megfogansz, az azt is jelenti, hogy az a lélek, az az emberi lény, aki téged választott, szintén ezt akarja, tehát van rá létjogosultságod. Akkor nem véletlenül fogantál meg. Akkor ő lenni akar. Tehát megint oda lyukadtunk ki, hogy ha megfogansz, az nem véletlen.
A fiam egyik legjobb barátja (egy nagyszerű, nyitott, szeretetre méltó kissrác) örökbe fogadott gyerek. Csecsemő korától neveli az anyja (nem az édes, hanem a nevelő), ráadásul nem is a párjával, társával, férjével, hanem az édesanyjával, vagyis a srác nem vér szerinti, de nagymamájával együtt. A fiú nemhogy azt sem tudja, hogy ki az édesapja, de még nevelőapja sincs. De annyira kár lenne, ha ő nem lenne! Olyan szép lélek! Ma épp az általa készített
nyaklánc volt rajtam – amit többen meg is dícsértek -, ő maga csinálta, gyurmából formázta a medálokat, amiket aztán egy madzagra fölfűzött, majd kiégetett. Egy csupaszív, nyitott, szeretetet adni és kapni tudó ember – és mi más lenne az értékmérőnk, ha nem ez? Ha most belegondolok, hogy ő esetleg azért nem lett volna, mert a szülőanyja esetleg úgy mérlegelte volna a helyzetet, hogy épp nem “optimális” a helyzet, hogy megszülje, akkor ez a gyönyörű emberi lény nem is lenne köztünk. Bár most épp az jutott az eszembe, hogy mi van akkor, ha nem “gyönyörű”? Persze ilyen valójában nincs is, a legbetegebb embernek is van létjogosultsága, mert VAN. Mert lenni akart. Mert a puszta lénye üzen és ad. Nem tudom megmagyarázni, miért, de a betegek, elesettek sokszor még jobban vonzanak, mint az úgymond egészségesek. Szondi Lipót, egyik legnagyobb magyar pszichiáterünk szerint nincs is egészséges ember. Mindannyian sérültek vagyunk, mindenkinek van valami lelki defektje. Tehát igazából még az sem lehet a gyermekvállalásodban az igazi kérdés, hogy akár apa nélkül fölvállalhatsz-e egy gyereket, vagy sem. Rengeteg nagyszerű ember nő fel csonka családban, árvaházban, vagy nevelőszülőknél.
Persze nyilvánvaló, hogy a legjobb egy gyereknek, ha várja őt egy egymáshoz tartozó apa és anya, de az is nyilvánvaló, hogy nem kell, és nem is lehet, hogy mindenkinek ez legyen a sorsa. A kérdés megint csak az, hogy képes vagy e megbirkózni a saját döntésed súlyával? És akarsz-e felnőni, hogy ezt képes legyél megtenni és fölvállalni?
Azt mindenesetre tudnod kell, hogy e téren van választásod! Semmi más nincs a kezünkben, mint a törekvés maga! Törekedni arra, hogy közelebb kerülve önmagadhoz, felnőtté válj. Ugyanis ez a felnőtté válás egyik mérföldköve: felvállalni a döntéseinket, tudatosítva annak következményeit. És nyilván tudod azt is, hogy jelen korunkban nagyon sok olyan technika létezik, ami ezt segíti.
Tehát én nem tudok most neked mást adni, mint hogy technikákat javasolok, ami által meghallva a saját, belső hangodat, közelebb jutsz a döntésedhez.
Nekem az egyik legjobb öngyógyító, és önismereti technika a kineziológia. Sokat, sokszor írtam már róla, ha beütöd a keresőbe, hatalmas anyagot találsz róla. Ha konkrét személyt szeretnél, akit én ajánlok, a szerkesztőségen keresztül, magánúton ezt meg is teszem. A másik ilyen nagyszerű, önismereti módszer, ami segíthet abban, hogy ne egy másokra utalt, szorongó, és sodródó ember legyél, a pszichodráma, ebben is tudok segíteni.
Ezek olyan módszerek, amik abban segíthetnek, hogy sokkal nagyobb önbizalommal, autonómiával, és éberebben tudj tudatosan dönteni. Vagyis közelebb visznek magadhoz.
Javasolnám azt is, hogy tanulj meg meditálni, befele figyelni. Neked ez különösen fontos lenne, hogy ne kívülről várd a megfejtést, hanem képes legyél meghallani a belső hangot. Ugyanis a “kérjetek, és megadatik” azt is jelenti – ahogy ezt már többször is írtam – hogy kérdezzetek, és megadatik a válasz. Csak meg kell tanulnod a technikát ahhoz, hogy meghalld!
Nekem 29 évesen adatott meg, hogy 5 hónapig a falunk szélén levő bányatónál felvegyem a kapcsolatot a belső hanggal. Ezt a módszert azóta elneveztem magamnak “bumeráng technikának”. Vagyis: kimegyek a természetbe, hogy együtt lehessek magammal, bizonyos kérdéseimre választ kapjak. Fölteszem a kérdést, majd “elhajítom”, mint egy bumerángot, többet nem foglalkozom vele. A figyelmemet kifele vetítem, feloldódok a természetben. És amikor már kellőképpen a jelenben vagyok (vagyis már eszemben sincs semmilyen gondolat, “csak” élvezem a természet szépségét), akkor a “semmiből” megjön a válasz.
Azt mindenesetre tudd, hogy egy ember személyiségének, és egész életútjának legmeghatározóbb periódusa a pre- és perinatális életidőszak, vagyis a fogantatás, beágyazódás, várandósság, és megszületést követő hónapok. Ezek a születendő lélek személyiségének és jövőjének kulcs-időszakai. Ennek a következményeit innentől tudatosan kell fölvállalnod! (Ajánlom a Születéshete.hu portált, illetve az idevonatkozó fejlődéslélektani szakirodalmat, Otto Rank, Ferenczi Imre, Hermann Sándor, Freud, Melanie Klein által.)
De mindenekelőtt magadon kell, hogy dolgozz! Jó lenne, ha eljutnál oda, hogy ne haragudj magadra azért, mert “semmit” nem tettél le az asztalra. Vagy, mert lenned kell! És ez épp elég. Minden más csak plusz. Túlnépesedés van a földön. És milyen jó lenne, ha átéreznénk, hogy az élet magától is fantasztikus, azért, mert VAN, nem pedig azért, mert folyamatosan valamiféle elvárásnak kell megfelelnünk. Szeresd magad, csak azért, mert te vagy te! A soha vissza nem térő, egyszeri, és egyedi Lívia! Akkor is, ha “ugyanolyan” vagy, mint húszéves korodban, és “semmit” nem produkáltál – ebben a beteg és teljesítménycentrikus világban -, csak azért, mert VAGY! Tudom, ezt egyszerű mondani, de hidd el, ha dolgozol rajta, meg is lehet élni! Hajrá, és ébresztő, sok minden vár rád!
Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu