Meghívom egy kávéra

Most még bölcs baráti tanácsok is tetézték a zavaromat! „Arcodat veszted, ha megírod.” „Nem neked való.” „Egy nagycsaládos anya válasszon más témát!” Kedves Olvasók, én mégis bízom abban, hogy önök értik: ez az írás azért született, hogy felmutassam, sokféleképpen lehet élni (és kinek van joga ítélkezni…?).

Indításul olvassanak bele abba a levélbe, amelynek kézhez vétele után sürgősen találkoztam az írójával! „…Tünde vagyok, harminchárom éves, két csodálatos gyerkőc édesanyja. Értük volt érdemes megszületnem – minden patetikus túlzás nélkül –, a kisfiam kilencéves, a kislányom négy. Őket terelgetem, óvom valódi szeretetben, összhangban – több mint két éve – a kedvesemmel, Dórival. Nem írtam el a nevet, nem egy férfit becézgetek ilyen furán! A párom: Dóra. Nagy ajándék ez a kapcsolat mindkettőnknek! Megszenvedtük a magunkét, míg révbe értünk…”

Kávé – tejjel

Az átlagosnál csinosabb – kék szemű, tüsi hajú – lány kevergeti a kávéját velem szemben, aki az első, csöppet sem megtervezett kérdésemre – „Miért írt nekem?” – csöndesen elmosolyodik, és halkan-hosszan felel.

– Azt hiszem eljutottam arra a pontra, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek…!” Ha nem félteném a gyerekeimet, akkor névvel-arccal vállalnám a másságomat… De miért vagyok „más”? Magamra sosem gondolok így, hiszen én is csak arra vágyom, amire mindenki: boldogságra. Én most boldog vagyok – „szabálytalanul” –, hiszen szeretnek, és szerethetek egy másik felnőtt embert. Közben látom magam körül, hogy sokan csak akkor érzik „kereknek” az életüket, ha azt bele lehet illeszteni (préselni) egy mások által elfogadott-irigyelt, hagyományos keretbe. Ebbe nem férnek bele a gyermekeiket egyedül nevelők, az élettársi kapcsolatban élők vagy a leányanyák… Hát még egy leszbikus pár! Mindenki fél a környezet ítéletétől! Én is. Ezért vagyok óvatos, ezért feszegetem – sötétben tapogatózva – a határokat. Közben szívem szerint világgá kiáltanám: mi is család vagyunk! CSALÁD – csupa nagybetűvel. Nálunk szeretet van, figyelünk egymásra, sokat játszunk, beszélgetünk, és mindenki kiveszi a részét az otthoni munkából. Ha hazaérünk, és becsukjuk magunk mögött az ajtót, nyugalomban, biztonságban érezzük magunkat. Csakhogy nagyon elszigetelten élünk ebben a vidéki nagyvárosban. Vannak barátaink, de hozzánk hasonló párokat nem ismerünk. Talán ezért (is) írtam önnek. Nem tudom…

Ásványvíz – jéggel

Jó hideg ásványvizet kérünk, összetegeződünk, közben kitartóan figyelem Tündét, aki meglep tudatosságával.

– Mivel a gyerekeim a legeslegfontosabbak az életemben, egyrészt minden létező szakirodalmat elolvastam, másrészt egy gyerekpszichológust is felkerestem, mert tudni akartam, mit, és hogyan mondjak el a nekik – magyarázza komolyan. – Aztán a pszichológus tanácsa alapján mindkettőjükkel beszéltem (külön-külön): „apu már nem él velünk, természetesen nem miattatok… Ő megtalálta Ágit, én pedig Dórit. Ritka, hogy két lány él együtt, de nincs ebben semmi rossz, ráadásul nekünk így nagyon jó.” Szóval a beszélgetések után éreztem, hogy a gyerekek sokkal nyugodtabbak, és még a korábbinál is jobban szeretik Dórit! Eközben tudatosan törekedtem arra, hogy a volt férjemmel baráti legyen a kapcsolatom – jelzem, benne nincs előítélet –, mert azt akartam, hogy jelen legyen a gyerekek életében.





– Ők nem maradnak ilyen szeretnivalóan kicsik, a kamaszok már kegyetlenkedni is tudnak!

– Igaz. De szerinted boldogabbak azok a gyerekek, akik egy rossz házasság feszült légkörében nevelkednek, vagy az édesanyjuk a sokadik férfival él? Persze tartok a kamaszkoruktól, de melyik anya nem…? Amúgy jók a gyerekeim, és ha sikerül úgy nevelnünk őket, ahogy szeretném, akkor tudják majd kezelni e helyzetet. Ha netán egy osztálytárs azzal akarja bántani őket, hogy az anyátok leszbikus, ők majd nyugodtan felelik: na, és…? Jelzem, azt is megbeszéltem egy másik szakemberrel, hogy a homoszexuális hajlam vagy van, vagy nincs, tehát mi is nevelhetünk férfias fiúkat, nőies lányokat…

– A te külsőd nőies, senki sem gondolná rólad, hogy a párod: lány. Mikor tudtad meg magadról, hogy más vagy?

– Nem éreztem előjelet kiskoromban. Elnyomtam magamban? Lehet. Bár, ha jól meggondolom, a kamaszkori álmaim nem egy heteroszexuális lány álmai voltak… Ennek ellenére nagyon szerettem tetszeni, hódítani, fiúzni! Még a válásom után is akadt „jelentkező”! Megismerkedtem egy olasz tanárral, aki mindenáron feleségül akart venni, még azt is vállalta volna, hogy Magyarországra költözik miattam. De nem kellett! Utána találkoztam Dórival, és bizony, valódi sokkot okozott a felismerés: számomra nem csak barátnő… Amúgy az ő életében sem voltak korábban lányok, a férjével élt éveken át.

A teljes cikk a 26. heti, június 28-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.

További cikkek az e heti Nők Lapjából: • Erős Antónia a kamerák mögött » • Öncsonkítás vagy jog az önrendelkezéshez?» • Paul Newmann:”Úgy kell annak, aki tervez”» • Ártó-védő napsugarak »  • A fóka, akit csúnyán becsaptak »