Csákányi Eszter színházról, nézõrõl, párkapcsolatairól

A fotózás miatt letett szemüvegét fölteszi – megdicsérem az egyszerű vonalú, elegáns darabot.

– Általában kontaktlencsében játszom – mondja. – Kivéve, amikor nem akarok annyira jól látni. Amikor kezdtem a pályát, mindig azt mondták, képzeljük, hogy a színpad egy szoba, amelynek a negyedik fala üres, és azon keresztül betekint a néző. Akikkel viszont mostanában csinálok színházat, azok más szerepet szánnak a nézőnek, aktívabbat, mint hogy „negyedik fal” legyen. Az Előtte, utána című előadásban például, közöttük ülünk, rivaldafényben. A rendezőnek, Schilling Árpádnak az a koncepciója, hogy a néző is „dolgozzon”, ne csak üljön passzívan. Nem kell szerepelnie, csak legyen jelen. Ugyanígy a Peer Gyntöt is totálfényben játsszuk. Öt centire van tőlem egy arc, és miközben mondom a monológomat, beleharapok egy nyers hagymába. Látom, amint az az arc elfintorodik, és ezt nekem bele kell vennem a játékba. Ettől lesz nagyon izgalmas, de borzasztó nehéz is, és azzal védekezem, hogy csak egy fél kontaktlencsét teszek be.
A Nibelung-lakóparkban a vége felé van egy hosszú jelenet: egy kórteremben fekszenek a nézők, sötét van, és este tizenegy körül jár az idő. Kérdezték többen a rendezőt, nem kellene meghúzni a jelenetet, mert el fog aludni a közönség. Nem, felelte, az sem baj, ha elalszanak, legalább történik velük valami. Az lenne jó, ha a nézők nyitottak volnának, és amit nem értenek azonnal, azt nem utasítanák el. Ezt én is így gondolom – a nézőt nevelni kell.

– Pedig sok néző nem nevelődni szeretne, hanem kikapcsolódni.

– De hát ez is kikapcsolódás. Túl azon, hogy jó játék, ettől születik meg az este. A színháznak az a lényege, hogy élő: ott, abban a pillanatban történik.

– Színházi koncepciókhoz szegődsz el, vagy emberekben hiszel?

– Ezt nehéz különválasztani. Annyira speciális alkat vagyok – külsőleg és belsőleg –, hogy az meg is határozza, ki akar velem dolgozni. Ebben persze az én ízlésem is benne van, de az ízlés alakul. Nagyon szerettem a szüleimet, de egészen más volt az ízlésünk. Apám, ha látott engem Kaposváron, mindig érezte, hogy az nagyon izgalmas, de akadtak fenntartásai. Az ízlésem a kaposvári színházban fejlődött ki, de az, hogy odamentem, az én döntésem volt. Épp a Nők Lapjában olvastam egy cikket Zsámbéki Gáborról, és éreztem: ez az, ami nekem kell. Csapatjátékos vagyok, nagyon fontos a társaság. És hát az a közeg, amelyben jól érzem magam, a kaposvári köpenyből bújt ki – ugyanazt az ízlést képviseli a Katona társulata és a Krétakör is.





– A „civilek” úgy vélik, hogy a színészeknél a magánélet és a művészet nem választható külön, mindegyik énjük egyúttal a másikat is éli. Ez igaz?

– Részben igen. A barátom sokszor mondja – félig viccből –, hogy „megint játszol”, bár én olyankor nem játszom. De hagyom, hogy ezt ne lehessen tudni, és figyelem, mit hoz ki belőlem, hiszen a szerepeket is magunkból építjük fel, és minél többet adunk ki magunkból, annál elképesztőbb lesz a figura. Ezzel rettenetesen nehéz a magánéletben együtt élni, hiszen sokszor kiszámíthatatlanok vagyunk. Egészen más persze, ha az embernek gyereke van.

– A saját döntésed volt, hogy neked nincs, vagy így alakult?

– Így alakult. Jól is van ez így. Ezért merek én gyerek lenni, és hagyni, vezetni magam. Elképesztő önzés, de elfogadják tőlem.

A teljes cikk a 28. héten, július 12-én megjelenő Nők Lapjában olvasható.