Meg szoktad tenni, addig szorongat miatta a vágy. Azután persze megbánod, ó, keservesen bánod. Meg is fogadod, nem követed el többé. Biztos vagy benne, hogy rossz, tehát nem szabad. Kis idő múltán mégis megteszed. És újra. Újra meg újra. Mintha zuhannál. Utálod magad. Ha nem, hát csak azért nem, mivel már nem tekinted magadat erkölcsi lénynek. A dolgot Oscar Wilde híres szellemessége szerint intézed el: A kísértéstől egyféleképpen szabadulhatunk meg ha megadjuk magunkat neki. Sziporkázó gondolat, de sántít.
A kísértés rossz mentség
Sokat gyötrődtem, amíg eljutottam a felismerésig: engem nem kísért senki. Az ördögnek magam adok alakot, és vele hatalmat, azzal, hogy kísértésnek nevezem az önmagammal kapcsolatos különféle, megalapozott kétségeimet.
Onnan már könnyű dolga van nem az ördögnek, aki nincs, hanem a kisördögnek, itt belül, aki bennem van, és csak tőlem függ, hogy sátáni-e az ereje, vagy semmi , mert hiszen el fogok bukni, vagyis azt fogom tenni, amit nem akarok. Másképpen ugyanis nem tudnám bizonyítani magam előtt, hogy volt (van és lesz) kísértés, más szóval létezik valami a világban, ami a rossz felé vonz.
Holott az a valami nem kívülről vonz, hanem belülről taszít. Csakhogy nem tudok megválni tőle, a kísértés tudatával táplált rossz lelkiismeretemtől, ami megakadályoz abban, hogy azt is megismerjem magamban, és ezáltal legyőzzem, ami számomra elfogadhatatlan. Az nem én vagyok, mondom, hanem az a kísértés. Holott a kísértés valójában az a gondolat, hogy hátha el lehet intézni, hogy ne én legyek felelős azért, ha rossz vagyok. De hát nem lehet elintézni! A kísértés pokolian rossz mentség.
Ikertestvére, a bukás
A bukás tudata olyan önbüntetés, melyet a meg nem érdemeltnek érzett élvezet mellé osztok ki magamnak, jutalmul azért, amiért nem voltam hajlandó a tilos utáni vágyamban felismerni az önmagam iránt érzett gyűlöletet.
Mert az ember a szíve mélyén tudja.
Ott, ahol elbuktam, azon a ponton nem szeretem magam. Azért nem, mert azt gondolom, ott menthetetlen vagyok, kiszolgáltatott a rossznak, akár az ördögnek is. Úgy ítélem, hogy aki számtalan botlás után is változatlanul, még mindig ARRA vágyik, AZUTÁN sóvárog, azt én nem tudom megvédeni senkitől. Nem is akarom.
Undorodom tőle. Bukjon el!
A bukásban az az édes, hogy annál már nincs lejjebb. Aki bukóban van, könyöröghet kegyelemért. Több esélye nincs. Máris bűnhődik. Ha pedig úgy érzi, hogy nem kap kegyelmet, hogy megint és újra megkísértetik, akkor újra meg újra elbukik: elbukhat. Aki kísértésben és bukásban gondolkodik, érdekelt azok létezésében, ha nem tudja is. Ha tagadja is.
A kísértés öngyűlölet
Ezt a gyűlöletet akkor oldhatom fel, a kísértést úgy szüntethetem meg, ha egyszer csak nem hadakozom ellene, nem próbálok így-úgy ellenállni neki, hogy aztán annál édesebb legyen a bukás. Hanem mielőtt megtenném, amit nem akarok, megállok, és azt kérdem magamtól: miért akarod büntetni magadat vég nélkül? Amíg a kísértésnek nem tudsz ellenállni és a kísértésnek az a lényege, hogy csak egy isten tud ellenállni neki , addig a sárban fogsz fetrengeni. Mit szólnál, ha azt mondanám: pontosan addig lesz jellemző rád ez a fetrengés, amíg rá nem jössz, hogy a te bukásod gyakori ismétlődésének valójában mi oka van?
Mit ismételsz meg benne?
Harmincöt évig napi két doboz
Tizenkét évembe került leszokni a dohányzásról. Tizenegy és háromnegyed év merő kínlódás volt, kísértések és bukások mind ritkább, de annál megalázóbban kéjes egymásutánja. Küzdöttem ellene öngyűlölettel, akupunktúrás kezeléssel, pszichoanalízissel, relaxációs és imaginációs gyakorlatokkal, még hipnózissal is szinte eredmény nélkül.
Egyszer s mindenkorra a cigarettát azon a napon tettem le, amikor valakitől, akiről tudtam, hogy szeret, megkérdeztem, mégis, mit kellene tennem, ha semmiképpen sem akarok abban a tudatban meghalni, hogy bármennyit is harcoltam ellene, a nikotin erősebb volt, mint én, és végül csak legyőzött?
Abba kellene hagynia azt a fene nagy akarást, mondta.
Inkább vissza kellene emlékeznie arra az időre, amikor még gyermek volt, és nem kellett akarnia, hogy ne gyújtson rá. Esze ágában sem volt, utálta a cigaretta szagát. Még tudta, hogy az nem jó szag. Égés szag.
A halál szaga.
Abban a pillanatban eszembe jutott: mennyit veszekedtek velem pici koromban a szüleim, mikor elvittem előlük a hamutartót. Percenként kitogyogtam vele a konyhába, hogy gondosan kiürítsem. A hamutálban felejtett, árván végigégő cigaretták szürkés hamuteste ugyanis engem az auschwitzi krematóriumokban talált holttestek maradék hamvairól készült fotókra emlékeztetett. A náci haláltáborok felszabadításakor készültek. Végiglapoztam egy könyvet négy-ötéves koromban. Meg utána is, sokszor. Nem mertem nekik megmondani. Féltem. Dugták előlem azt a könyvet.
Kilenc év múlva gyújtottam rá az első cigarettára.
A megkísértett ember szánalomra méltó
Önnön szánalmára. Ám arra feltétlenül. Anélkül nem szabadul. Haszontalanul gyűlöli magát. Szánni a bűnöst, annyit tesz, mint a gondolkodó szívünkig emelni magunkat.
A bűntudat a bűnt táplálja.
A lelkiismeret-furdalásban viszont amely a belső hang, amikor még nem értjük a szavát, de már nem is tudunk zavartalanul járni egy rossz úton érdemes világosságot teremtenünk. Az önbüntetés okát kell megtalálni.
Akkor megszűnik.
Ráismerünk magunkra, a támasz nélküli ártatlanra. Sírva is fakadhatunk szerencsétlenségünk mélységén, de meg is találhatjuk elveszettnek hitt önmagunkat benne. Kimoshatjuk magunkat a mocsokból, felölthetjük a régi ruhánk, vagyis megengedhetjük magunknak, hogy újra úgy tiszteljük magunkat, akár ötéves korunkban. Mint aki méltó szeretne lenni ahhoz, akivé lennie kell, ha végre felnő.