Sok-sok év eltelt azóta, anyu nem tarthat több angolórát. Pedig milyen büszke lenne az ő kis kétnyelvű unokájára! Na persze, Lola egyelőre nagyon is egynyelvű. Nyolchónaposan perfekt beszéli a babanyelvet. Kedvenc kifejezései a dládládládlá és az abpfúúúú. Ez utóbbi valami nagyon komolyat jelenthet, ugyanis mindig egészen különleges koncentrációval az arcán mondja ki, miközben kis pofazacskóit őszibaracknyira fújja föl. Én kitartóan mondogatom neki, hogy mama meg papa, amire rendre azt válaszolja, hogy bababa meg dládládlá. Ennek ellenére azóta meg vagyok győződve róla, hogy tudja, mit beszél, amióta egyik reggel a szopizás után elégedetten pislogva az apjára nézett, és gyengéd hangon azt mondta: dada. Alex persze meleg viaszként olvadt tócsává a gyönyörtől. Na, Lola azóta sem volt hajlandó megismételni a mutatványt. Hogy miért volt ez a bizonyos dada akkora szám? Hát azért, mert az angol gyerekek daddynek hívják az apjukat, amit dediként ejtenek. Na már most, a dada már majdnem dedi. Nem sokkal ezután elhatároztam, hogy ha már Lola az apjának azt mondta, dada, hát én csak azért is megtanítom neki azt, hogy mama. Így, ahogy írom, magyarul. Egyelőre odáig jutottunk, hogy amikor magamra mutatok, és jól artikuláltan azt mondom mama, ő bólint egyet, és azt mondja papa. Szegény kicsikém, valószínűleg meg van zavarodva egy picit. A kicsi gyerekeknek csodálatos agyuk van. Négyéves korukig teljesen máshogyan tanulnak nyelveket, mint utána. Az agy máshová raktározza az ismereteket, egy olyan helyre, ahonnan nem vész el semmi. Ezért aztán nyelvészek és gyermekpszichológusok előszeretettel kapacitálják a kisgyermekes szülőket, hogy bátran tegyék ki a babákat két, három vagy akár négy különböző nyelvnek is. Ők ugyanis bár az első dládládlákból erre nem lehet egyértelműen következtetni pontosan tudják, hogy ki, mikor, milyen nyelven szólt hozzájuk, és kinek, mikor, milyen nyelven kell válaszolni. Talán az interneten olvastam egy angol nyelvészprofesszor tanulmányát, amely szerint a kicsik akár hét (7!) különböző nyelvet is képesek egyszerre megtanulni, és közöttük gond nélkül navigálni. Mi persze azért nem szeretnénk Lolánk fejében ilyen bábeli zűrzavart teremteni, hiszen már az angol-magyar párosítástól is annyira megzavarodik, hogy papának szólítja az anyját. A kétnyelvű nevelés nem egy ördöglakat, de van néhány alapvető szabály, amit be kell tartani. Az egyik ilyen, hogy egy személy lehetőség szerint mindig ugyanazon a nyelven szóljon a gyerekhez. Nálunk ugyebár adva van az anyanyelv, ami a magyar, és az apanyelv, ami az angol. Ráadásul egy olyan országban élük, ahol három hivatalos nyelv van, a francia, a flamand és a német. Ezekkel azonban Lola csak nagyon ritkán találkozik, mivel nem jár bölcsődébe, és a legtöbb barátunk is magyar vagy angol. Na már most, miután Alex magyar nyelvtudása hónapok óta tartó tanulás után is a köszönöm, a kérem, a tusfürdő és a csütörtök szavakra, valamint a nagyon hülye vagy szókapcsolatra korlátozódik, mi ketten angolul kommunikálunk egymással ha ott van a közelben Lola, ha nincs. Alex természetesen angolul beszél a kicsivel, ez egyértelmű. Az én helyzetem viszont ennél bonyolultabb. Ha kettesben vagyunk Lolával, a dolog egyszerű, magyarul beszélek hozzá, magyarul olvasok neki, és magyarul énekelünk. De ha hárman vagyunk, és úgy beszélgetünk, akkor szeretném, ha az apja is értené, amit Lolának mondok. Ehhez azonban angolul kell hozzá beszélnem. Ha pedig közben megszólal a telefon, és egy brüsszeli illető keres, akkor előfordul, hogy franciára vagy németre kell váltanom. Na, Lola ilyenkor nagyra nyitja kék szemeit, megcsóválja a fejét és visszafordul a játékaihoz. Azok legalább nem szólalnak meg, semmilyen nyelven, csak ülnek és hallgatják a dládládlát. Egyszóval, a helyzet nem egyszerű. Mindketten fölkészültünk arra, hogy Lola valószínűleg egy kicsit később szólal meg, mint az egynyelvű gyerekek akkor viszont azonnal két nyelven. Mondjuk, ha az anyjára üt, akkor nem nagyon kell aggódnunk a beszélőkéje miatt